Érthetetlen.
Ezzel az egy szóval tudnám jellemezni az OHM-jelenséget.
Adott egy svájci heavy rock banda, akik gondolom nem csak hozzánk juttatták el friss lemezük egy példányát. Ergo, költenek promócióra. Mégis összességében roppant gyenge a marketingjük. Semmi sem található meg tőlük youtube-on, vagy egyéb videómegosztó, zenemegosztó (soundcloud, bandcamp, stb.) oldalon. Honlapjuk gyakorlatilag nincs, csupán egy infószegény facebook profillal és kemény 68 kedvelővel „büszkélkedhetnek”. Úgy vállaltam el a Face the Faceless „kritizálását”, hogy nagy nehezen egyetlen honlapon találtam némi belehallgatási lehetőséget. 30 másodperc/dal, ratyi minőségben.
Na, ezt a hozzáállást nevezem én következetlennek és önsorsrontónak. Mert ha ennyire nem akarják megismertetni muzsikájukat a nagyközönséggel, akkor minek gyártatnak egyáltalán CD-ket, azokat miért juttatják el médiumokhoz. A helyzetet súlyosbítja, hogy a lemez a svájci Membrane Records gondozásában jelent meg. Legalább a kiadó embereinek lehetett volna annyi eszük, hogy szóljanak nekik: hé, srácok, legyetek már erőteljesebben jelen a világhálón!
Úgy tűnik, nem volt…
Igaz, az istálló is majdnem olyan „fantom-üzemmódban” működik, mint az OHM.
Ha valami rettenetesen sz@r zenét tolnának, tök mindegy lenne a dolog. De pont amiatt bosszantó ez a hozzáállás, mert egész jó, amit csinálnak. De így, hogy sehol sem lehet meghallgatni tőlük legalább egy nótát, max. az ismerőseik fogják megvenni friss korongjukat…
A 42 perces kiadvány tucatnyi tételt tartalmaz, melyek a hard rock és a heavy metal bűvkörében íródtak, nyakon öntve némi alternatív és grunge szósszal. Tehát még azt sem mondhatnám, hogy teljesen sablonos lenne a csapat hangzása.
A nyitó As Long As I Don’t Know „in medias res” típusú kezdése kicsit megijesztheti a gyanútlan hallgatót, aztán viszont Don James Ayer éneke kellemes emlékeket idéz. Konkrétan Bruce Dickinson-ra hajaz a kanadai énekes/gitáros dallamvilága, sőt néha még az orgánuma is. Riccardo Bonazza (Banzai, he-he!) masszív bőgőzése is ínyemre való, az egész lemez folyamán jólesik fülelni a négyhúrost. A Doomsday zeneileg amolyan alternatív doom. Matthias Leuenberger riffjei és gitárszólója a klasszikus és a modernebb hangzások között lavíroznak. A Dancing with the Snake is fogós, a refrénje egyből rögzül. Itt inkább Halford-osan vokalizál Don. Nem sivítozik, végig a közepes tartományban marad, de mégis a Priest-főnök ugrik be róla. Az akusztikus gitáros Never Through elsőre, sőt másodjára, harmadjára sem nyűgözött le. Aztán később elkezdett működni ez az egyszerű kis ballada. Don szépet énekel benne, a refrén viszont inkább AOR-os, mint hard/heavy-s. A Mind’s Eye grunge riffel operál, aztán még Nirvana-ízű témázgatást is felfedeztem benne. Több dalra is jellemző egyébként, hogy keveredik benne a kockásingesek és az őket megelőző generációk muzikalitása. Ha már szóba került Bruce barátunk, ő is próbálkozott anno ilyesmi házasítással a nem túl nagy sikerű Skunkworks-ön…
Nekem az a lemez sem számít vállalhatatlannak, és az OHM is írt néhány emlékezetes dalt a Face the Faceless-re. A Slow Down (to Meet the Maker) nem csupán a leghosszabb, de az egyik legerősebb szám is. A Time to Leave refrénje megidézi Layne Staley szellemét, a Testing Faith pedig egy hazánkban valószínűleg kevesek által ismert formáció, a Civil Defiance egyetlen lemezén lévő egyes szösszenetek hangulatát teszi újra átélhetővé. A Just the Best Will Do már címében is elég Maiden-es, és valóban a refrénje parádés!
A záró darab pőre rákenróljával eléggé kilóg a sorból. Nem is jön be…
Ennek ellenére jó kis lemez a Face the Faceless, de ha nem változtatnak a hozzáállásukon, a kutya sem fogja őket ismerni. Pedig komolyan mondom, kár lenne értük!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.