Craze
Craze

(Szerzői kiadás • 2015)

Győr Sándor

2016. március 23.

0

Pontszám

7.5

A 2009 decemberében alakult Craze zenekarról nem hallottam, míg meg nem kerestek a bemutatkozó lemezük kapcsán.
Az eredetileg Batshit Bros néven a haverok szórakoztatására alakult duó nagyjából másfél év alatt vált teljes zenekarrá. Számos tagcsere után mára kialakult a Sipos András (gitár, programok), Fadgyas Ábel (ének), Hell Dávid (dob) és Monoki Balázs (basszusgitár) felállású csapat, amely eddig csak két digitális megjelenést tudhatott magának, de 2015-ben saját erőből kihozták a szimplán Craze címet viselő debüt albumukat, ami a szövegeket olvasgatva koncepciózus anyagnak tűnik, bár erről nem tettek említést sem a CD mellé írt levelükben, sem egyéb helyen.

Már a borító és a booklet is kiváló munka, Helyes István festményeit és rajzait felhasználva sikerült egy, a dalok hangulatát megragadó szövegkönyvet összehozni.

Nem mondom, hogy feltalálták a spanyol viaszt és sosem hallotunk még hasonlót, mint amit a negyven percnyi, tíz tételes lemezre vettek. Nekem beugrott egy Metropolis címen futó történet… , de ezt pozitívumként kell értékelni, minden áthallás ellenére!

Jellemző az anyagra a Deep Purple hatású, Hammond hangszínen megszólaló billentyű, az a fajta, amit a Dream Theater is a saját képére formált és alkalmaz is előszeretettel.
A Destroy Everything meg egy darkos Paradise Lost-ot idéz a One Second időkből.
Speedy Gonzales egy sebességmániás instru tétel, amiben folyton azt vártam, mikor jön az ének…

Az A New Beginning meg egy kellemes, nyugis téma, a gyorsulás után Petrucci rokon szólóval, ami viszont egyáltalán nem zavaró. Egész jó, de valami hiányérzetem azért mégis akad… talán az énekdallamok…
A This Pain is a zenekar darkosabb oldalát mutatja, olyen bandákat juttatott eszembe, mint a 69 Eyes vagy ha a dark gyökerek felé ásunk tovább, akkor a The Mission és a Sisters Of Mercy. Ez lett talán az egyik legsikerültebb daluk, főleg ének tekintetében.

Klasszikus power/speed-ből a szólókban sincs hiány, ugyanakkor a komorabb atmoszféra különlegesebbé teszi a lemezt, hogy a hard rock/AOR hatásokról, illetve a progmetalos áthallásokról ne is beszéljünk. Ezek nem konkrétak ugyan, de azért hallani, hogy tanultak a nagy elődöktől. Ezt itt-ott gitár, billentyű és ének fronton jelentkezik hangsúlyosabban, valamint a lemez felépítését tekintve.

Ami miatt van bennem némi hiányérzet, az az, hogy bár Ábel hangja nem rossz – felfedezhető benne Glenn Danzig, sőt még Billy Idol is talán -, mégis kissé egydimenziósnak hat. Ezt most úgy értsétek, hogy így is működik a dolog, de ha az énektémákban is mernének olyan bátran kísérletezni, mint a zenében, akkor még lelkesebb lennék. Mondjuk itt-ott jól jönne valami magasabb fekvésű dallam, ami kizökkentene abból a kvázi “kényelmes megszokásból”, amit így a sokadik hallgatás után érzek.
Legfőképp az amúgy nyugis daloknál lenne hatásos valami magasabb énekhang – akár vendégénekessel -, mint az Autumn Leaves például.

A záró Batshit talán nem véletlenül került a végére, kicsit kilóg a dalok közül a klasszikus (power) metalosabb megközelítésével, meg szerintem szövegileg sem kapcsolódik szervesen a korábbiakhoz. Ettől eltekintve el tudom képzelni, hogy koncerten viszont felpörgeti a hangulatot.

A teljes lemez meghallgatható, így könnyen meggyőződhettek arról hasonlóan látjátok-e. Azt mondom érdemes rászánni azt a bő negyven percet, mert alapvetően egy érdekes anyagot ismerhettek meg, ami egy tehetséges fiatal csapatot mutat, akik nálam a reménység kategóriába kerültek.

Úgy gondolom, az irány nagyjából megvan és tehetségnek sincsenek híján, így remélhetőleg hallunk még róluk.