Valamikor 2009 környékén kígyózott be és kezdett visszhangzani az osztrák földalatti klubok folyosóira a Deathtale zenekar neve, de ki emlékszik már erre, vagy akár a bemutatkozó Apocalyptic Deadline című 2012-es lemezre, amit ezek az arcok toltak német ajkú szomszédaink orra alá thrash metal címkével felbélyegezve. A csapat azóta nagyot pihent, ki is pihente magából legalább öt tagját, akik helyett új emberek érkeztek 2014 és 2015 között. A formáció főnökei azonban a kezdetektől Philipp Späth basszer, akinek ez már sokadik zenekara, de az első, amit még a világhálón is fellelhetünk, a másik stabil oszlop pedig Tom Kräutner dobos, akinek hasonló stílusban szerzett tapasztalatai a szintén nem túl ismert Demolition nevű zenekarból származnak. Ennek megfelelően az új kiadványon is ők voltak a megkerülhetetlen diktátorok, így az irány és a stílus változatlan maradt: death/thrash metal, néhol bántóan erőltetett dallamokkal.
Ez utóbbi mellett még számos más dolog miatt sem fogunk tartós barátságot kötni a lemezzel, elmarad a közös virágszedés és kora hajnali rohanás, mivel manapság úgy néz ki, hogy a thrash örök és hallhatatlan, így sok-sok ennél érdekesebb, bivalyabb lemezzel tölthetjük el életünk vissza nem térítendő perceit. Azért a zenekar javára írandó, hogy nem éppen túl fiatalos külsejük ellenére a hagyományok mellé bevállaltak mindent a lemezen, vannak itt tiszta dallamok, akusztikus betétek, progresszívnak szánt tördelések, időnként még szórakoztatónak mondható neoklasszikus gitárszólók is felütik a fejüket az 51 percesre kinyújtott, vagy inkább kierőszakolt játékidőben. De ezek sem képesek a véka alá söpörni ezt az erőtlen, modernnek semmiképp sem nevezhető hangzást, ami egy-két izmosabb riffet leszámítva szinte langyos vízzé degradálja a választott műfajt. A dalokat bármennyire telepakolták minden ismeretükkel, egyszerűen tagadhatatlanul érződik rajtuk, hogy gyakran útközben születtek, teljesedtek ki, a dalszerzés fázisairól vagy annak mivoltáról tehát nem érdemes túl sokat beszélni. A legtöbb dal felépítése ennyiből áll: riff, darálás, hörgés, majd valami, ami hazavágja az egész produktumot, legyen ez bántóan hamis ének vagy aránytalan keverés és magát ötletességnek álcázó céltalanság. Ennek legjobb példája az, hogy mióta mások kitartó munkájának kritizálására adtam a fejem, azóta nem hallottam olyan rossz címadó dalt sem, mint amit most sikerült összehozni bécsi muzsikusainknak. Azért két értékelhetőbb szerzeményt érdemes volt összekovácsolniuk, a másodikként megszólaló Flesh For Salet és az azt követő From Hellt, ahol mertek thrash metalt játszani és nem spóroltak a nélkülözhetetlen tökön rúgással sem, ami nélkül ezt az irányzatot senki le nem nyomja a rajongók rekedtre ordítozott torkán… A darálós részek ugyan már egy apró húscafatot sem tartalmaznak, ez már a lerágott csont újrahasznosítása, de legalább bólogatáshoz és szomszédidegesítéshez jók lehetnek.
Azt hiszem, ennél többet nem tudok kifacsarni magamból a lemez többszöri „meghallgatása” után sem, beszéljen helyettem inkább egy szemünk előtt születő műfaj, a szívhez szóló thrash új, klipesített slágere, az Everything Changes. Már csak azért is megéri meglesni, mert a videómegosztó nálam bedobott utána pár valóban jó zenét, hátha ti is szerencsésen jártok.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.