Doogie White eredeti zenekarának eddigi lemezeiről bahon ex-kolléga írt ismertetőt, aki igen pozitív véleménnyel volt azokról a korongokról. Mivel én is kedvelem az ízes, Hammond-orgonával felturbózott, blues-os alapokat sem nélkülöző, kortalan hard rock muzsikát, elvállaltam a csapat tegnap megjelent friss opuszának kritizálását. A korábbi La Paz albumokat nem ismerem behatóan, így nem tudom megítélni, hogy azokhoz képest milyen lett a Shut Up and Rawk. Kíváncsi lennék a gyári lemez küllemére, hisz digipak formátumban jelent meg, de sajnos a kiadó úgy tűnik végérvényesen ráállt az egylapos promók küldésére, így nem jutok közelebb ahhoz, hogy vajon a borítón látható jelenet egy agyturkász és kliense, vagy netán egy magánnyomozó és megbízója szembenülését ábrázolja-e. Vagy valami egészen mást…
Persze lehet, hogy a bookletet lapozgatva sem derülne fény a rejtélyre.
Mindenesetre a Light the Fire rögtön begyújtja a rakétákat, egy lendületes hard rock nótával nyit a banda, amiben a refrén is legalább annyira fogós, mint a versszakok. Bahon anno mindkét korábbi albumuk kapcsán megjegyezte, hogy sok dalban a verzék erősebbek, mint a refrének. Úgy tűnik ezúttal némileg más a helyzet. A Heart of Stone a kezdő szerzeményhez hasonlóan szintén dobbal indul, csak lassabbak az ütések és maga a dal is kimértebb tempót vesz. Ez a masszív középtempó, a Hammond feltűnése és Doogie hipnotikus dallamai a legszebb Purple, Rainbow és Ozzy utáni Sabbath időket, korongokat idézi! Nekem ez az egyik kedvenc számom a lemezről. A No Place in Heaven olyan harangjáték-effektes szintitémával kezdődik, melynek dallama a Modern Talking Brother Louie-jára emlékeztet. 😀
Ez a melódia átfolyik a The Revenge of El Guapo-ba, ami egy röpke, instrumentális átvezető, erős filmzene érzettel. Az A Certain Song már-már AOR-os tétel, Van Halen-es hangulatokkal. Sőt, a refrén alatti kórus még gospel ízekkel is felruházza. A Retribution Blues pedig címéhez hűen blues-rockos. Másik nagy favoritom az arabos dallamokkal nyitó, majd a La Paz Kashmir-jává terebélyesedő Daughter of Time. De említhetném akár a két kedvenc Ozzy-utáni BS lemezemet, a Headless Cross-t, vagy a Tyr-t. Azokon vannak ekkora libabőrös, atmoszférikus sujtások. A Faith Hope and Love címről csak annak nem jut eszébe a King’s X, aki kicsit sincs tisztában Doug Pinnick-ék triójának munkásságával. És valóban, enyhén megidézi őket a La Paz.
Szájharmonikával kezdődik a Miss Dynamite, és hangszerelését, lüktetését tekintve egyértelműen ez a lemez legbluesosabb dala. A hat és fél perces Book of Shadows-t valószínűleg grandiózus zárásnak szánták. Erős nóta, mégsem érzem benne azt a plusz töltetet, ami a már említett két kedvenc dalomban megtalálható.
Összességében elmondható, hogy a harmadik Doogie White & La Paz lemez jól sikerült. Ami miatt nem tartom kiemelkedőnek az a kelleténél hosszabb játékidő. Ha azt a 2-3 gyengébb nótát lehagyták volna, akkor kapnánk egy 55 helyett 45 perces korongot, egységesen magas színvonalú szerzeményekkel.
Bár Doogie-t még az átlagosabb dalokban is élvezet hallgatni. Szerintem manapság ő az egyik legnagyobb rockénekes, aki szerencsére jó pár formációban kamatoztatja tehetségét.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.