A Dirty Ol’ Crow nevű ötös felállása 2017 áprilisában alakult ki. A zenekar magját még Németországban hozta össze Michael Knoll, Dom Schüttler és Andreas Bauer. Utóbbi 2014-ben Londonba költözött, de a zenekari álmokat nem adta fel, sőt! Énekest és egy másik gitárost keresve előbb a lett Vikki Totten került a látóterébe, majd ő hozta a csapatba az olasz Filippo Monticelli gitárost. A banda 2017 novemberében adta első koncertjét, mégpedig a 2017/18-as Metal 2 the Masses tehetségkutató keretén belül és egész a döntőig jutottak, amivel letették a névjegyüket a londoni színtéren. A következő évben húsz koncertet adtak London-szerte.
Igazi mérföldkő volt, amikor Andy J. Davis producer szárnyai alá vette őket és a segítségével elkészítették és kiadták a Sex Dictator c. kislemezt 2018 szeptemberében. Még ez év nyarán nekiláttak a jelen írás tárgyát képező EP felvételének Davis irányításával, amire az infolap tanulsága szerint hat, a csapat nyers és energikus hozzáállását jól reprezentáló dalt választottak ki. A nyersességet leginkább Vikki orgánuma miatt érzem helytállónak, az energikusság pedig mondjuk úgy nem minden tételre egyformán igaz (a bluesos Dirt Stained például nagyon távol áll ettől). A lemezkészítés utolsó fázisában a dobos Andreas visszatért hazájába, utódját az olasz Liud Carter személyében találták meg. Az EP-t már vele fejezte be a csapat, amit tavaly márciusban jelentettek meg.
Hogy milyen a zene? Alapvetően nyers, számomra dirty rock hatásokat mutató hard rockként kategorizálnám. A banda YouTube csatornáján olyan feldolgozásokat osztott meg, mint a Mama Kin (Aerosmith), Ram Jam, Bon Jovi. A videók és a fazon, valamint egyes dalok alapján a Guns ‘N’ Roses egyes dolgainak emlegetése is belefér. Tipikusan olyan zenét játszanak, amit leginkább kis klubban vagy motoros találkozókon felvezetőként vagy a hajnali időpontban tartok működőképesnek.
A lendület ott van a srácokban, az első kislemezként megjelent és klipesített Sex Dictator például nagyon jól megmutatja a csapat irányát. Amolyan dirty/glam fúzió. Ami nyilván jól működik élőben.
A szintén videóval megtámogatott Johnny Boy is OK alapvetően, ott van benne a kraft, talán kicsit punkosabb, kicsit zúzósabb, csak hiányzik belőle még valami…
A záró Queen of Rats is remek darab egyébként, bár a világot nem váltja meg. Ez mondjuk mindegyik nótára igaz. Ebben is ott a lendület, nem feledkeznek meg a szólókról meg a csordavokálról sem.
Tudnak zenélni, a zeneszerzési képesség is rendben van, de egyelőre azt mondom csak, hogy jól felmondják a leckét. Ha előbbre akarnak jutni, akkor mindenképp valami egyediséget is bele kell vinniük. Ennek jelét mutatja az Incubus feldolgozásuk (Drive) és a két friss, a készülő lemezükre írt dal is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.