Tulpa
How To Create... part One

(Szerzői kiadás • 2020)

Győr Sándor

2020. december 12.

0

Pontszám

9

“Győri Atilla (ex-Trick) progresszív, olykor pszichedelikus rockzenei ötleteit először régi zenésztársával, Jáger Zolival (Jóvilágvan, ex-Trick) formálgatta, majd Binges Zsolti (FISH!, Storm The Studio) és Székely Marci (ex-Ozone Mama, Superunknowns) csatlakozásával vált teljessé a közösség, ami kialakította a TULPA hangzást” – szól a csapat infolapján a rövidített történetük.

A Grungery-s Székely Marci interjúban találkoztam először a banda nevével, ami viszonylag fura hangzása miatt meg is maradt bennem. Amikor az első dal (The hideaway) – ami egyébként az EP nyitó tétele -, november 1-én nyilvánosságra került, természeresen meghallgattam párszor és elégedetten konstatáltam, hogy érdemes lesz figyelni a Tulpa nevet. Bátor volt az EP leghosszabb dalával bemutatkozni, ugyanakkor azt hiszem, hogy nem kell ezen aggódni. 

Bár be kell vallanom a Trick nekem egy az egyben kimaradt, sőt az Ozone Mama se fogott meg különösebben, kizárólag a Superunknowns és Binges Zsolt zenekarai azok, amit ismertem a zenészek előéletéből. Igaz, így nagy elvárásaim sem voltak, de a dal különleges, elszállósan építkező kezdés után berobban majd újra lelassul, kicsit elringat, utána újra felráz. Közben mindenkinek alkalma nyílik megmutatni, hogy mennyire király a hangszerén, s teszik ezt úgy, hogy egy pillanatra sem válik unalmassá. Marci pedig nagyot énekel, de ez nem is meglepő szerintem senkinek.  

A folytatás egy direktebb tételként érkezik a pUrple képében, ami elsodor, akár egy épp áradóban lévő hegyi patak. Amikor sekélyebb mederbe ér lelassul. A dal hangulata alapján az van előttem, hogy egy búcsúlevél hullik bele a vízbe és azt sodorja magával hol gyorsulva, hol lassabban, ahogy a hegyek között kanyarog. Ide-oda löki a gyanútlan papírt, miközben olyan emlékképek villannak fel, amiket csak egy búcsúlevél képes előhozni…

A folytatásban az Out in the Field zeneileg a lüktetésével fog meg, ám számomra mégis Marci éneke adja el igazán. Talán itt érzem Chris Cornell hatását direktebben (olyan Audioslave a feeling itt-ott nekem) az énekdallamok terén, de simán lehet ez a Superunknowns miatt is.

A Paralyzed megint ilyen lüktető, hullámzó dal, ami alapból is tempós, ám a végére szinte a megőrülésig fokozzák, de legalábbis olyan, mintha a révületbe esésig tartana. Olyan hirtelen lesz aztán vége, hogy csak pislogok, mi volt ez?

A záró down the roAd we go talán a legpopulárisabb, nem csodálnám, ha ezzel indulnának a Tulpa koncertek. Erős Amerika-feelinget érzek benne, ráadásul ez direkt és zúzós is. A refrén meg ragad a fülbe. Kicsit talán a Slowmesh egyes dolgaival lehet rokonságot érezni, egyes dalaikkal érzek hangulati hasonlóságot.

Az biztos, hogy az év végi listámon ott a helye az EP-nek, ráadásul kiérdemelték az Év felfedezettje címet is. Öt szám 21 percben, változatosan, megunhatatlanul… jöhet az EP második része!

Fotó: bobal photography ( https://www.facebook.com/bobalphotography)