Mudhoney
Vanishing Point

(Sub Pop • 2013)

Győr Sándor

2016. július 29.

0

Pontszám

7.5

A Mudhoney koncertre készülve próbáltam behozni a behozhatatlant, mert nem túlzás, de szinte teljesen kimaradt a Seattle-i grunge alapcsapat az életemből. Na jó, a Singles (nálunk Facérok címmel került moziba) filmzenealbumon elhangzott dalukkal persze tisztában voltam, de nagyjából ennyi.
A grunge nálam a kedvenc stílusok között van, bár tudom vannak alapvető hiányosságaim, szóval nem vagyok egy die-hard fan. Mostanában viszont megint elég sok ilyen jellegű zenét hallgatok, ami nagyban köszönhető a Grungery.hu működésének. (Köszi Miki!)

A bandáról egyébként érdemes tudni, hogy 1988-ban alakult, ám nem minden előzmény nélkül.
1980-ban a Washington állambeli Seattle egyik peremvárosában, Bellevue-ben még a középiskolában alakította meg a Mr. Epp and the Calculation nevű csapatot Mark Arm (Green River, The Monkeywrench), akkor még Mark McLaughlin néven. Itt találkozott össze Steve Turner-rel, akivel emellett egy vicc-punk bandát is összehoztak párhuzamosan. A csapatnak viszonylag hamar vége lett – ‘84 februárjában játszották utolsó bulijukat a Seattle-i Metropolis-ban a Malfunkshun-nal.
Arm és Turner útja innen a Greean River-be vezetett, ahol Matt Lukin (lásd még Melvins), Jeff Ament és Stone Gossard (Pearl Jam) társaságában folytatták pályájukat, s 1985-ben megjelent Come On Down c. bemutatkozó EP-jüket szokták az első eredeti grunge felvételnek is nevezni. Turner kiválása, valamint egy újabb EP és a debüt album után 1987-ben oszlott fel a csapat, Jeff, Stone és a Turner helyére érkezett Bruce Fairweather csatlakozott a Mother Love Bone-hoz, míg Arm újra összejött Steve Turner-rel és ‘88-ban megszületett a Mudhoney (a nevet Russ Meyer 1965-ös filmje ihlette). A banda Dan Peters (Bundle of Hiss) dobossal és a Melvins-t épp elhagyó Matt Lukin csatlakozásával lett teljes.
Gyorsan elkezdtek dalokat írni és ‘88-ban a Sub Pop-nál ki is jött a debüt EP, a Superfuzz Bigmuff, és az első kislemez a máig a koncertprogramban lévő Touch Me I’m Sick. A következő évben kijött az első album is, szimplán a zenekar nevét viselve címül. A csapat hamar a kiadó zászlóshajója lett és jelentőségüket az is mutatja, hogy Kurt Cobain egy ‘93-as interjúban a Superfuzz Bigmuff-ot jelölte meg, mint az egyik olyan lemez, mely jelentős hatással volt a Nirvana hangzás kialakulására.
A banda a ‘91-es második lemez után a elhagyta a Sub Pop istállót és 1992-től a Reprise Records égisze alatt hozta ki lemezeit, szám szerint hármat (Piece of Cake – 1992, My Brother the Cow – 1995, Tomorrow Hit Today – 1998), valamint ekkor került a Facérok c., a Seattle-i fiatalokat, a grunge szcénát is megmutató filmbe az Overblown. De nem ez volt az egyetlen filmes közreműködésük, ott van még a Freak Momma, amit a Judgenent Night (nálunk Az ítélet éjszakája címmel ment) filmhez követtek el a rapper Sir Mix-a-Lot-tal közösen.
1999 Matt Lukin távozása és a Sub Pop-hoz visszaigazolás kapcsán fontos év a zenekari biográfiában.
Lukin-t Guy Maddison (Monroe’s Fur, Lubricated Goat) váltotta, akivel Arm a Bloodloss nevű projektjében zenélt. Így kialakult a ma is létező felállás, ami azóta négy – Since We’ve Become Translucent (2002), Under a Billion Suns (2006), The Lucky Ones (2008), Vanishing Point (2013) – albumot készített el.
Az pedig véleményem szerint a színtér mai napig tartó összetartását jelzi és egyben példamutató, hogy a Mudhoney vendégként szerepelhetett a Pearl Jam huszadik évfordulójának turnéján.

Szóval a koncert híre felvillanyozott és elkezdtem a felkészülést. A legtöbbet a legutolsó album forgott az elmúlt napokban és meg is osztanék néhány gondolatot ezzel kapcsolatban.
A 2013-ban megjelent tehát Vanishing Point című lemez, a kilencedik a sorban. A bő fél órás anyagra úgy érzem nem történt nagy változás a bandánál. Nyilván ezt már nem is várja senki egy majd’ harminc (30!) éve működő csapatnál. Kaptunk hát tíz új Mudhoney szerzeményt, mely kellemes időtöltés, ha szereted a nyers, kicsit punkos, enyhén pszichedelikus ízekkel is átitatott alternbatív/grunge rockot, amit talán úgy a legkönnyebb beazonosítani, ha veszed a Nirvana-tól a Bleach-et, a Pearl Jam Vitalogy-ját és a Soundgarden-től a Down on the Upside lemezt és az egészet összekevered.

A nyitó Slipping Away a végére jó elszállósra sikerült, jammelős, már-már pszichedelikus, elszállós.
A lemez slágere – ha lehet és érdemes ilyet kijelenteni a Mudhoney esetében – számomra a másdikként érkező I Like It Small. Ebben sikerült szerintem legjobban vegyíteni a zenekarra jellemző nyers alternatív rock és punk jegyeket, amik aztán egy hagyományosabb (értsd szélesebb közönség számára is befogadható) dalt eredményeztek. Nem véletlen talán, hogy klip is készült hozzá.

Az In This Rubber Tomb meg attól különleges, hogy az ének ilyen nyúlós, míg a zene alatta meg punkosan húzósabb, egy kicsit pszichedelikusabb ízzel.

A két és fél perces I Don’t Remember You meg a ‘90-es évek alternatív cuccait idéző női vokállal és a Hendrix-es (Traffic Jam) válik az album egyik meghatározó tételévé.
Az amúgy nyers punk rock The Only Son of the Widow from Nain meg itt-ott (1:20-tól) nekem a Rage Against The Machine első lemezét (Settle For Nothing) is eszembe jutatta.
A Sing This Song of Joy-t a címével ellentétben inkább érzem fájdalmasnak, Arm éneke és a zene okán is. Talán nem hülyeség, kicsi blues hatást is emlegetni a nóta kapcsán.
A záró Douchebags on Parade meg a torzított gitárjaival jó kis koncertnóta lehet, bár 2013-ban játszották csupán.

A lemez tehát egy jól sikerült darab, azt hiszem bátran ajánlható, nem csak a stílus rajongóinak fog kellemes perceket szerezni. Nyilván lesz akinek Mark Arm hangszíne, kicsit nyafogós énekstílusa nem jön be, én azonban jól elvagyok ezzel.
A lemez hangzása meg nagyon élő, ami újabb jó pont. A borító meg számomra a legjobb, amit valaha is készítettek a lemezeikhez.