A Mayfair egy komoly múltra visszatekintő osztrák prog. rock/metal banda. Bár 1989-ben alakultak, friss lemezük csupán az ötödik a sorban. Ennek az lehet a legfőbb oka, hogy 2000 és 2010 között inaktív volt a zenekar. A kifejező borítóba csomagolt My Ghosts Inside április közepén látott napvilágot. 11 nótát tartalmaz 40 percben. Ami ebben a stílusban meglepően rövidnek számít! Persze ez esetben sem a mennyiség, hanem a minőség a fontos.
Arra pedig érzésem szerint nem lehet panasz!
Elég különleges atmoszféra jellemzi a korongot, az alapvetően neo-prog./art rock vonalon mozgó dalok pedig szerethetőek.
Néha metalos riffek, sőt még keménykedő ének is felüti a fejét, de nem ezek dominálnak, hanem a lágyabb, néha már-már költői hangvétel. A Loss szellőssége, szárnyalása iránymutató az elkövetkezőkre nézve. Mario éneke érzelmes és van egy sajátos stílusa. A címadóban komolyabb szerepet kap a torzított gitár, az ének is hisztérikus vizekre evez. A ritmusszekció játéka, illetve a dob+basszus hangzása remekbe szabott. Ez nem a virgázós, magamutogató progresszív muzsika, hanem egy jóval visszafogottabb fajta. Persze még így is találni a dalokban bőven csemegézni való megoldásokat. A teátrális Desert ének terén a legváltozatosabb. Mintha kettős, vagy még többes személyisége lenne a dalnoknak. A hörgés, majd a Patton-t, vagy inkább Csihart idéző acsarkodás nem túl acélos, de legalább próbálja színesen előadni magát a srác!
Az ezt követő Blinded by Your Light fényesen bizonyítja, hogy a lágy, érzelmes, szívhez szóló, lélekbe maró vokalizálás az ő igazi terepe.
Dan Brown egyik bestsellerének címét idézi a lemez leghosszabb tétele, a When Angels and Demons Meet. Fantasztikus nóta!
Akad benne grunge-os rész, doom-os málházás, majd a 4. perctől az eddig váltogatott német/angol nyelvről teljesen németre vált Mario. És jól áll neki! Később még két számban dalolászik anyanyelvén és magam is meg vagyok lepve, hogy a Rammstein-en kívül más előadónál is helyén valónak, odaillőnek találom ezt a katonás nyelvet. A Ghostrider a tempósabb dalok sorát gyarapítja, a ritmusszekció ebben is remekel, Mario fura dallamai pedig működnek.
A zárása a Tiamat-ot idézi.
A Boom ismét grunge-közeli, a Queensryche Hear…, Q2K albumaira hajaz. Ezen a mezsgyén halad tovább az Andermal. A német dalszövegtől kap egy sötétebb, pszichós mellékzöngét. A wah-pedál ebben a dalban is főszerepet játszik, de nem bánom!
Sőt, a Schrei es raus is azzal indít, a refrénje meg akkora, mint a ház! Olyan Guano Apes-es kis nóta, van benne slágerpotenciál bőven. Még így, anyanyelven előadva is.
Az Until We Meet Again hangulatos zárás, fölrakja az i-re a pontot. Meg is teszi addig, amíg újból nem találkozunk. Ami esetemben rövid időn belül be szokott következni, hisz egymás után 2-3-szor is le tudom pörgetni ezt a lemezt.
Úgyhogy köszi, Zoli, hogy jóvoltodból megismerkedhettem a Sógorok eme remek formációjával! 🙂
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.