Nagyon bízom benne, hogy kapcsolatom a Rodell Recordsal, ami nonprofit lemezkiadóként működik nem ért véget azzal, hogy kiveséztem az általuk küldött anyagokat, mivel ezek közül az utolsó a Social Chaos nevű brazil csapat 2014-es anyaga. A kiadótól nagyon szép lemezeket kaptam és kifejezetten szimpatikus, ahogy válogatnak a különböző zenekarok közt, akiket támogatnak. Egyértelműen a politikai, társadalmi és szociális kérdéseket boncolgató csapatok vonzzák őket, műfaj tekintetében pedig a death/grind albumok azok, amik közel állnak a szívükhöz. Ezt a sort erősíti a Social Chaos is, ami nem minősége okán került a listám hátuljára, pusztán a véletlen műveként. A brazil csapat munkásságát mindenképp közelebb hozták hozzám, mivel a 2001-ben indult csapat igazán érdekes egyvelegben utazik, amit a gyújtózsinórral ellátott, robbanékony kiadványok szerelmeseinek már most a figyelmébe ajánlok. A csapat főnöke Borella, aki az énekesi poszt mellett a basszust kezeli a kezdetek óta, jelenleg pedig Filipe Freitas dobos és Marcelo Bosio gitáros működik közre a tevékenységében. Azért írom, hogy jelenleg, mivel elég gyakran váltják egymást a zenésztársai, így majd minden megjelent Social Chaos anyagért mások a felelősök, de a főnöknek köszönhetően a zenei irányvonalban nincsenek nagy változások. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a csapat eddigi legjobb formáját a jelen tárgyalt Dia Do Óbito lemez kapcsán hozta, amikor kivételesen két gitáros is elfért a stúdióban. Őket is érdemes tehát megemlíteni: Diego Noise és Renato Gimenez elvetemült kettőse igazán kellemes perceket tud szerezni, amihez akkoriban Daniel Papaco ütötte a dobokat, nem is akárhogyan.
De miről is van szó a Social Chaos esetében? Egy igazi zenei egyvelegről, mixtúráról, ami össze van rakva annyira, hogy tökéletesen működőképes legyen. Ritka az olyan anyag, amin ennyire egyben van minden olyan elem, melyek más esetekben elválnak egymástól, esetleg törést, egyenetlenséget okoznak. A Dia Do Óbito ugyanis magában hordozza a death metalt, a grind- és hardcore elemeket, a zabolátlan thrasht és egy jó adag crust punkot is, hogy legyen miben dagonyáznunk.
Egy meglepően lassú, nyugtalanító intro után a fél órás menetelést, csontropogtatást a Brutal Wave indítja meg, ahol már kapunk pár egészen erőteljes témát a sablonosabb alapok mellé, a két gitár hamar elkezd külön utakon járni a változatosság jegyében, valamint a vokálból is több sávot kapunk: akad itt őszintén dühös kiáltás és morgás, valamint mély hörgés, természetesen tüdőből. Egymásba folynak, tekeregnek a témák: már-már old school death metalból fordulunk bele egy bólogatós hardcore középtempóba, hogy aztán csorda vokálban toljuk az átkokat az épp aktuális rendszerre. Nem véletlenül hoztam fel tehát a régi tagokat, Daniel Papaco dobjátéka kifejezetten a szívemhez nőtt a rengeteg nyers cinnel, ami az alapvetően nem túl mélyre hangolt hangszerekkel tökéletesen prezentálja a káoszt és haragot, amit elvárhatunk ettől a csapattól. Ezt az érzést nem is adja ki a markából a zenekar az utolsó percig sem, hiszen minden egyes tétel felvonultatja ezeket a paneleket és jó néhány helyen punkos menetelést is csempészik bele.
A mindössze 11 dalt tartalmazó anyag nem hosszabb tehát fél óránál, ami így is igen komoly kihívást jelent. A tételek átlagosan 2 perces hosszúsággal bírnak, melyek alatt így is komoly íveket írnak le. Mégis hiányérzetem támadt a végén a kiadvánnyal kapcsolatban: az ének változatossága ellenére hozhatna többet is a dühnél, ám így is egy nagyon korrekt anyag a brazilok lemeze, amit szabadon meghallgathattok a bandcamp oldaluk segítségével is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.