A Slitherum Godbox Suicide c. lemezével fura módon kerültem kapcsolatba. A Madleaf nevű görög alter/grunge banda énekese, Nick Marinos keresett meg a márciusban megjelent második nagylemezük kapcsán. Aztán jelezte, hogy érdekelt egy másik zenekarban is, ahol sötétebb zenében utaznak, miután belehallgattam a Slitherum lemezbe érdekelni kezdett a téma, s meg is kaptam a digitális promo csomagot.
Gondolom nem lesz duzzogás, hogy a Slitherum albumot mutatom be először.
Szóval a 2015-ben alakult athéni trió – Nick Marinos (ének), Giannis Kalamatas (gitár, basszus, billentyűs hagszerek) és Antonis Kanaras dob) -bemutatkozó anyagát én inkább EP-nek tekintem, mivel mindössze hét dal került rá, s a játékidő nem éri el a huszonhét percet sem. Ennek ellenére vagy tán pont ezért nagyon egyben van a dalcsokor a kezdeti gyerekbetegségek ugyan érezhetőek, ám számomra nem annyira zavaróak.
Az mondjuk az első hallgatás után kijelenthető, hogy a dark/gót világhoz jelentősen kötődő, de egyéb ehhez illő (doom/death) hatásokat is belevivő, valamint kicsit távolabbi stílusokat is próbáltak több-kevesebb sikerrel belegyúrni a dalokba.
Megkockáztatom, hogy egyfajta koncepció is rejtőzhet a dalok, az album mögött, bár erre azért nem esküdnék meg.
A nyitó Lechona egy ambient/funeral jellegű, kicsit templomi hangulatú darab, még akár intronak is felfogható. Igaz, a három és fél perces hossza miatt ez talán kissé túzó állítás. Egy melankolikus világba kalauzol, ahol még nehéz megmondani mi vár majd ránk. Nyilván a lemez címe sejteti, hogy nem egy felhőtlenül vidám dalcsokorral lesz dolgunk.
A másodikként érkező Feet aztán megmutatja, mire is számíthatunk a továbbiakban, ez ugyanis már egy gyökeresen eltérő nóta, kis túlzással mintha egy másik bandát hallanánk. Ez a Moonspell slágeresebb dolgait idézi bennem, de némi modern groove metal és még dallamos, arénákba való hard rock részlet is került bele á’la Bon Jovi. Hm!?
A szöveges videóval megtámogatott címadó Godbox Suicide olyan, mintha egy lelazult Type O Negative játszana a One Second korszakos Paradise Lost-tal, de olyan hazai csapatok is felmerülnek párhuzamként, mint a De Facto, sőt bizonyos megoldásoknál meg az Autumn Twilight neve ugrik be.
A klipes Vulnus visszafogott és mély, de egyúttal ebben érzem a leginkább doom/death gyökereket. Még a My Dying Bride is felsejlik, igaz, jóval kevésbé gyászos ez a dal. Mondjuk Nick hangja is kevésbé van tele világfájdalommal. Azt viszont el kell ismernem, hogy énekesként nagyon jól teljesít, hallhatóan számos stílusban otthon van.
A Mother inkább a dark rock felé tendál. Ebben Sisters of Mercy-t érzek, meg egy adag gothic metalt, megfűszerezve némi ipari hatással, úgy a Rammstein nyomán.
A lemez leghosszabb tétele a maga öt percével a Child. Ebben az ambient/post-rock elszállás dominál.
A záró Cure meg jó sötét lett, ami a Saviour Machine Legend lemezeit is eszembe jutatta. A dal végi kántálós monoton vokál borzongató. De egyfajta keret is, mert megidézi a nyitó számot.
Összességében felemás érzésem van a Slitherum bemutatkozását illetően, mivel jól esik hallgatni, bár eleinte nehezen tettem túl magam az itt-ott – szerintem legalábbis – kissé túl direkt párhuzamokon. Aztán meghálálta a figyelmet, mert több hallgatás után megtaláltam az értékeit. A jövőre nézve viszont azt tanácsolnám, hogy próbálkozzanak kicsit egységesebb dalokkal, s még jobban működhetne véleményem szerint a Slitherum.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.