Az új, The Violent Sleep of Reason névre hallgató, a spanyol Francisco Goya Ha az értelem alszik, előjönnek a szörnyek című grafikája által inspirált album különlegessége, hogy a zenészek ezúttal nem külön-külön vették fel az egyes hangszereket, hogy utána számítógéppel keverjék össze a hangsávokat, hanem egyben feljátszották az egyes dalokat, és így rögzítették az egészet. Persze számítógépes utómunka itt is volt, ám alapvetően igyekeztek „gépteleníteni” a korábban sokszor rendkívül mechanikusnak és embertelennek ható produkciót. Aki attól fél, hogy így egy amatőrebb hangzású anyagot kapunk, az megnyugodhat: a rögzítési mód nem volt hatással a sound minőségére, ugyanolyan profi megszólalású lemezt hoztak a svédek, mint amit megszokhattunk tőlük, egy leheletnyivel talán organikusabb hangzással, és kicsivel természetesebb dinamikával.
A csapat már megszokottnak mondható stílusjegyei tehát ezúttal is hiánytalanul megvannak, de azért az nem mondható, hogy a banda pusztán önmagát ismételné. Míg az előző albumuk, a 2012-es Koloss picit csalódást keltett számomra a 2008-as ObZen instant zsenialitása és relatív slágeressége után, ezúttal rögtön az első hallgatásnál éreztem, hogy ezt a korongot bizony megint csak nekem rakták össze a svédek.
Na azért a gitárosoknak sem kell szégyenkezniük: a Fredrik Thordendal – Mårten Hagström páros a By the Ton című szerzeményben pl. olyan belassult, tonnasúlyű riffeket szállít, amik mintha a 2002-es Nothing album hasonszőrű pengetéseinek ólomnehezékekkel ellátott testvérei lennének. Ha csak annyit írok, hogy ebben a dalban iszonyú súlyos, doom jellegű riffeket hallhatunk, akkor kábé olyan hűen festem le a valóságot, mintha a Slayerről azt írnám, hogy egy sima thrash banda.
A vokál kapcsán a Meshuggah esetében sohasem volt igazán virtuóz a teljesítmény, Jens Kidman már hosszú évek óta ugyanazt a monoton, rekedtes acsargást hozza, és ezen hallhatóan nem is akar változtatni egy cseppet sem. Sokak szerint Kidman egysíkúan agresszív vokalizálása jelenti a banda Achilles-sarkát. Jómagam teljesen ki vagyok békülve azzal a ténnyel, hogy a csapat zenéjében az ének, mint olyan alárendelt szerepet játszik, csupán egy a hangszerek közül. Tomas Haake nyilatkozta azt az énekesükről, hogy olyan, mintha egy ki-be kapcsoló gomb lenne rajta – ha bekapcsolják, folyamatosan köpködi ugyanazon a hangon a szöveget, és ki is lehet kapcsolni, de csak ez a két állapota létezik. Most sincsenek tehát énekdallamok, magasabb vagy mélyebb fekvésű vokalizálás – csak a szónikus aggresszió ritmikus kifejeződését hallhatjuk, meg egyszer némi visszhang effekt bukkan fel a vokalista hangján (a remekül sikerült címadó The Violent Sleep of Reason második felében). Kidman az albumon talán a MonstroCity című tételben kap némileg több figyelmet, ahol a cím kántálásával egy kvázi-refrénszerűséget képez. Ha már ennél a dalnál tartok, mindenképpen javasolnám második klipnek ezt a szerzeményt, mert kifejezetten ragadós, groove-os sodrású gitártémákat tartalmaz, a szólója is telve van energiával, ráadásul néhol hangulatos, kis túlzással „lebegtető” témák is felbukkannak benne.
A bőgős Dick Lövgren ezúttal sokkal jobban belefolyt a dalok írásába, mint eddig bármikor. Nyugalom, ez azért nem eredményezett Korn-féle basszuscsattogtatást, alapvetően még mindig a zene súlyosságának növelésére irányul Lövgren szerepe. Ami elmozdulást hallok a basszer térnyerése kapcsán, az csak nüansznyi: talán egy kicsivel olajozottabban dolgozik össze a ritmusszekció, mint korábban, de ez lehet, hogy az album rögzítésének módjából következik, nem tudatos dalszerzői elgondolás eredménye. Azt nem tudom, hogy Lövgrennek köszönhető-e, de ezúttal mintha a korábbiaknál is szokatlanabb dalszerkezetekben gondolkodott volna a banda, ami – legalábbis számomra – jóval megnövelte az anyag kiismerhetetlenségét, ezzel együtt a szavatosságát.
A szövegek szokás szerint úgy sugároznak veszélyt, hogy közben nélkülözik a trágárságot és a belezős death metal kliséket. Haake, mint fő szövegíró ezúttal vallási dogmákra, szélsőséges nézetekre, és a terrorizmusra reflektált, szem előtt tartva a bevezetőben említett, fő inspirációt jelentő Goya-alkotás gondolatiságát.
A borítót – amely a Koloss artworkjét is jegyző Luminokaya alkotása – személy szerint tökéletesnek érzem. Perfektül szintetizálja az ObZen vérben meditáló andogrünjét az összes többi album hideg, embertelen láncos-kígyós látványvilágával, nem mellesleg kiváló „démonizált” parafrázisa a Goya-grafika alvó alakjának.
Ahogy az artwork is egyfajta olvasztótégelye a zenekar munkásságának, ugyanúgy maga a zenei anyag is az. A Meshuggah szinte minden egyes korábbi életfázisából kapunk mementót: hol a Nothing embertelenül súlyos, lassú riffelése köszön vissza (By the Ton), hol az Obzen viszonylag slágeres megoldásai (Monstrocity), hol a Koloss direktebb dalai (Our Rage Won’t Die), hol az életmű egyéb szegmensei. Mindezt a kavalkádot az organikus hangzás és a minden korábbinál agyasabb dobtémák látják el azzal az egyéniséggel, amely egyértelműen megkülönbözteti az albumot a korábbi anyagokhoz képest.
Az audioperverz metálosok kedvenc nehézbombázó dominája tehát visszatért, és bár már nem fiatal, pontosan tisztában van a sajátos vonzerejével, és még mindig egyedülálló dolgokkal kápráztatja el a rajongóit. Eszközeinek és szolgáltatásainak repertoárját kicsit átrendezte és kibővítette, és most is megbízhatóan várja kuncsaftjait. Aki egyszerűbb, veszélytelenebb és hétköznapibb szórakozásra vágyik, az tegyen egy próbát a könnyebben meghódítható, bár kevésbé különleges és technikás kollegináival (itt rátok nézek, djent csapatok)… én viszont inkább maradok a legjobbnál, aki az idő múlásával láthatóan-hallhatóan nem öregszik, csak érik, mint a jó bor.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.