A kijevi Vagabond Specter bemutatkozó lemeze, a napokban megjelent Mirrors nem épp ‘forgács kompatibilis anyag. Azonban nyomkban tartalmaz olyan elemeket, amik miatt – meg a promoterük kérésére – bemutatom nektek.
Szóval az egész az énekes Pablo Specter stúdiós projektjéből fejlődött ki. 2014-ben Jurij Smalius (gitáros, billentyűs, producer) beszállásával vált komollyá, majd Egor Gavrilenko (basszer) és Alex Okremov (dobos) megtalálásával alakult négytagúvá a csapat. Így már koncertképesek lettek, s egyfajta laza, kicsit utazós, enyhén rockos – a saját bevallásuk szerint indie-pop – zenét játszanak. Olyan előadók jutnak eszembe, mint a Garbage, a Placebo, a Cranberries vagy épp a Muse, de a promólapjukon említenek olyan csapatokat is, mint a The Killers vagy a The Black Keys, amik viszont nekem túl sokat nem mondanak.
Szóval ez a laza bő negyven perces anyag nálam inkább csak háttérzenének megy el, de – amennyire meg tudom ítélni – hangzásában és a dalok kidolgozottságában, hangszerelésében fel tudja venni a versenyt akár az említett előadókkal is, ha arra kerül a sor. Mivel a facebook oldalukon található képeken élőben játszanak, az ad a daloknak némi nyersebb, talán kicsit harapósabb élt, ami a felvételen nem érezhető. Szerencsére a YouTube csatornájukon ott a Dancing In The Light koncertfelvétele, ami ezt igazolja is.
Mondjuk a kiemelt Half A Billion Miles-t meghallva kissé megijedtem, mit fogok erről írni, de szerencsére a másodikként érkező She’s A Bird kezdete kicsit megnyugtatott, hogy ebből még akár valami jó is kislühet. A dal közepén pedig némi Bud Spencer/Terence Hill filmeket idéző téma is felüti a fejét.
Ami belengi a tizenegy tételes anyagot, az egyfajta laza, álmodozós hangulat, ami miatt háttérként akár még szívesen el is hallgatom. Nem zavar sok vizet.
Itt-ott mondjuk már túl pop (Scar As Notes), itt-ott meg leginkább táncolható, de vannak olyan részek, amik egy-egy ambient lemezen is jól mutatnának, vagy egyes progos rock/metal lemezen sem okoznának felhördülést.
A Mirrors lemezen nekem a hatodik tételig (Joshua) kellett várni, amikor azt mondtam, hogy ezt élőben, több dobbal és gitárral és kevesebb elektronikával még szeretni is tudnám.
Az I’ll Wait For You-t említeném még meg, amibe némi Kraftwerk-et érzek, de ugye az se túl rock.
A záró Late Night Crawling úgy kezdődik, hogy akár rockosodhatna is, de megmarad a billentyűs hangzásvilágnál. Kár érte!
Csak nagyon nyitottak tegyenek vele egy próbát. De óvatosan és saját felelősségre!
(A pontszámon sokat gondolkodtam, ha azt veszem, mennyit ér ez rock/metal közegben, akkor max. 4, ha magát a produktumot objelktíven értékelem, akkor 8. Osztottam-szoroztam, kicsit szubjektív is voltam, így jött ki a pontszám.)
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.