Abysmal Grief
Blasphema Secta

    Olaszországban a 80-as években megtörtént az, ami sehol máshol a világon, kőkemény dark és gótikus metalt kevertek a tradicionális doomhoz, ráadásul a vonal képviselői legalább annyira fanatikusan ragaszkodtak az underground léthez és a hétvégi, természetesnek tűnő éjszakai temetőlátogatásokhoz, hogy pofátlanul átsiklott felettük a világ zenei áramlata. Olyan zenekarok, mint a horror/punk/thrash és doom elemeket sűrítő Death SS, valamint az okkultizmus atyaúristene, Paul Chain és milliónyi projektje apró, de azóta is létező szubkultúrát teremtettek a félszigeten. De nem hagyhatjuk ki a Black Hole, Zess, Sacrilege, Epitaph, Run After To zenekarokat, valamint a listához tartozó személyes kedvencemet, a The Black zenekart sem ebből a mikrovilágból. Manapság már kevés új anyag jelenik meg ebből az okkultizmussal erőteljesen átitatott, az olasz horrort és gótikus hangulatot árasztó produkciókból, de épp ezért felüdülés a számtalan, ma divatos csajos, boszorkányos lemezek sokasága után egy elveihez végletekig ragaszkodó banda lemezét hallgatni. Az újjáéledő Epitaph, Black Oath és L’Impero delle Ombre mellett az Abysmal Grief tartja még magában a szuszt egészen a 90-es évek közepe óta. A 22 éves banda megbízhatóan szállítja immár ötödik nagylemezén a halál misztikumának fenséges dallamait viszonylag kevés tagcserével a hátuk mögött. Ez leginkább azt jelenti, hogy új tagok helyett a banda mindig meggyőzte valamilyen úton-módon a korábbi tagokat, hogy kapaszkodjanak vissza a mókuskerékbe. Az, hogy ezt baráti módon tették-e, vagy valami sátáni rituálé folyamán változtatták mazsolányira ezen illetők agyát és készítettek belőlük engedelmes zombit, csak az illetékesek tudhatják. Ilyen Labes C. Necrothytus énekes-billentyűs, akinek gyakorlatilag csak a Sacradis nevű, azóta megszűnt black metal csapata volt ezen kívül. Ő és a szintén őstag gitáros, Regen Graves felelősek a dalszerzésért, mellettük pedig Lord Alastair játszik basszeron, valamint Lord Of Fog dobol, aki talán a legkalandosabb utat tudhatja magáénak az Abysmal Griefen túl (Morkevind, Spite Extreme Wing, Nerve). Megszállottság, hagyomány, őstagok és elhivatottság tehát hibátlan, de nézzük mi mindent eredményezhet ez 2018-ban.

    A gyakorlatilag tizenéves koruk óta együtt játszó tagokat magáénak tudó banda bőségesen rákészül minden kiadványra, így történt ez a Blasphema Secta esetében is, ami három évvel követi a Strange Rites Of Evilt, amit annak idején nagyon nehezen tudtam befogadni, mivel a vitathatatlan, csak a bandára jellemző hangulaton túl már kevesebb tartalommal rendelkezett elődeinél. Szerencsére ezúttal nem rutinszagú lemez született, sőt, a zenekar debütálása és Misfortune (2009) című lemeze után újabb nagyszerű kiadvánnyal gazdagították diszkográfiájukat, köszönhetően annak, hogy arra fektüdtek rá, amiben tényleg verhetetlenek. Ez pedig továbbra is a síron túli, horrorisztikus hangulat, amihez Necrothytus billentyűi és morgós vokalizálása segíti hozzá az egész albumot. A halvány témákkal operáló Regen Graves is visszatért a másvilágról és egyszerű, de fogós riffekkel szórja elénk a bólogatni valót, olyan elegánsan menetelve és adagolva a megdörrenő témákat, ahogy csak egy sírásó képes földet szórni a gödörbe helyezett koporsóra. Az is jelentősen növeli a befogadhatóságot, hogy ezúttal nincsenek olyan hosszú tételek, mint az elődön, megmaradtak a 8-9 perces daloknál, amik így is a tűréshatárokat képesek feszegetni időnként, de legalább bőséggel ki vannak használva. A lemezt alapvetően egy hangulatkeltő nyitánnyal indítják, jó három és fél percben hallhatjuk a félelmetes orgona hangját némi női narratívával. Általában szörnyet halok egy ilyen bevezetéstől, de az Abysmal Grief esetében tökéletesen megalapozza a keserédes agóniát, ami később vár ránk, ráadásul altató hatásával hozzájárul ahhoz, hogy a Behold The Corpse Revived remek menetelése még nagyobbat üssön.

   Dark/doom sláger ez a javából, a nagykönyv szerint, annyi billentyűs betéttel, ami bármely horrorfilm rendezőnek kitartana egy életre, de a vendégként besegítő Carlotta Ottonello hegedű játéka sem utolsó dolog. Hasonlóan jóra sikeredett az időnként erőteljesen a black metallal kacérkodó Malefience című szerzemény is, ahol remek gitárszólót kapunk a már alapvető billentyűk mellé, no meg sikolyokat, káoszt, kétségbeesést és őrült nevetést… Kötelezően lassabb a szintén hosszú Witchlord, ami véleményem szerint az egész kiadvány csúcsa, ami örvendetes és egyben fájdalmas, lévén, hogy feldolgozásról van szó. A női vendég (Katrien De Wolf) narratívája után őrületekre tényleg csak azt lehet mondani, hogy félelmetes. A When Darkness Prevails formájában kapunk egy adag Necrothytus esszenciát billentyűk terén, mivel egy ambient tételről van szó, természetesen a horror jegyében. Én simán kihagytam volna, mert nagyon megakasztja a gépezetet, vagy tehették volna a Ruthless Profaners frankó kórusai és fuvolajátéka (Greta Franklin) után, mert azoknál ismét megnyaldoshatta az ujját a sötétség seregeivel cimboráló hallgatóság.
    A két évvel ezelőtt hozzám került 20 éves válogatás után, amit időnkét még előveszek, kifejezetten jól estek ezek a dalok, melyek előre nem mutatnak (ilyen nem is lesz soha a banda életében), de jóval kiforrottabbak és kevésbé öncélúak az előző albumhoz képest. Az időnként belassult Cradle Of Filth hangulat nagyon el tudja kapni az embert, még ha tökéletesnek most sem nevezhetjük a végeredményt, de ők már csak ilyenek és ez már velük száll a zenekar kriptájába, ahonnan talán néhány év múlva újra hangokat hallhatunk kiszűrődni.