Azt a saját “bőrömön” is tapasztalom, hogy rohan az idő, (ez az ismertető is jó sokáig készült, bocs srácok!) de az azért mégis meglepett, hogy kilenc(!) év telt el a legutóbbi teljes Decadence anyag óta. Lehet, hogy azért is érzem ezt így, mert a bandát azért időről időre sikerült elcsípnem élőben, meg ilyen-olyan alkalmakkor összefutottunk a tagokkal. Ráadásul azzal is tisztában vagyok, hogy az élet nem áll meg, szinte mindenkinél megérkeztek a gyerekek, ami azért jelentős változás tud lenni, olyankor nem feltétlenül a zenekar lesz az első. 😉
Mondjuk a 2012-es három számos demójukat hallottam, sőt időnként elő is vettem, és anno terveztem is írni róla, aztán elmaradt…
Az egyébként szerintem még a Bitter Rain lemez egyenesági folytatása volt minden tekintetben, s talán érdemes lett volna kicsit szélesebb körben megismertetni a közönséggel, amúgy életjel gyanánt.
Már 2016-ban jöttek a hírek, hogy készül a lemez, sőt, egy klipet is készítettek a Nyitott elmék c. dalhoz, ami elég látványosra sikeredett és a hangulata is előrevetített valamit az albumról.
A beharangozóban azt írták, hogy thrashesebb anyagra számíthatunk. Egye fene, gondoltam, nem bánom. Illetve az is újdonság, hogy az angol nyelvű szövegeket is elhagyták és Harsányi Gábor gitáros gondolatait a korábbiaktól eltérően már magyarul kapjuk.
Azt elöljáróban érdemes tudni a lemezről, hogy egy zárt osztályon játszódó koncepció köré épül, ennek megfelelő nyomasztó intróval indul, amiből gördülékenyen váltanak a Néma ketrecbe. A klippel is megtámogatott tétel kicsit a Dying Wish dolgait eszembe juttatja, amit itt dícséretként kell érteni. Itt még visszaköszön az előző éra göteborgi ihletésű dallamos death metalja.
A Vakok vagy szabadok viszont már merőben más. A jólesően Megadeth-es kezdése után egy zakatoló thrash dallá növi ki magát.
A Nyomorult szimfónia talán a legmonumentálisabb dal, amit valaha hallottam a csapattól, ezt hallgatva folyton olyan érzés motoszkál bennem, hogy több hatás is érvényesül ebben. Egyrészt ott van benne a koncerteken mindig nagy sikert arató feldolgozás (Maniac), de van benne olyan hangulat is, ami a finn Amorphis dolgait idézi nekem.
A lemezt felvezető klipes Nyitott elmék olyan sodró, hogy csak kapkodom a fejem. Ráadásul a vendégvokalistáknak köszönhetően még változatosabb a kép. Nem először érzem a lemezt hallgatva, hogy egyes részei akár Remorse dalokként is megállnának a lábukon. Mondjuk ennek biztos az is a magyarázata, hogy Ráci a torok mindkét bandában…
A szintén klipesített Inkvizítor az egyik kedvencem a lemezről. Súlyos, sötéten zakatoló gitárok, némi hörgéssel kiegészített emlékezetes refrén, még a harang is szól benne, ami megerősíti a baljós hangulatot. Azért ebben is van ősthrash, de jókor és jó helyen.
A lemezt záró Elveszett holnapok már ismerős a demóról, ott még Gathering the Pain címmel szerepelt, némi női vokállal kiegészítve, amiről valamiért mindig az volt az érzésem, hogy nem kellene erőltetni. Nos, most az áthengszerelt és magyar szöveget kapott dalban már nincs és be kell valljam, nem is hiányzik, sőt!
A lemezborító is jól támogatja a koncepciót, szépen kidolgozott, a hangzásra sem lehet panasz.
Amit még ki kell emelnem, az a vendégek jelenléte. A lemez egyes dalaiban olyan hazai zenészek emelik jelenlétükkel az anyag színvonalát, mint Hocza Robi (Mytra, Remorse), Mulicz Feri (Vale of Tears), Cselényi Csaba (ex-Wall of Sleep), valamint Marsi Illés (Maximus).
Egyetlen apró – talán csak engem zavaró és nem is általánosan jelen lévő – negatívumot tudok csak megemlíteni. Az amúgy gondolatébresztő szövegek helyenként kicsit sűrűbbek, ami miatt ezekkel küzdeni kell és talán picit az érthetőség rovására is megy. De ez legyen a legnagyobb baj, mert amúgy egy nagyon kompakt, kidolgozott lemezzel tért vissza a karcagi csapat.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.