A Spectrale neve talán nem sokat mond a ’forgács olvasói számára. Ellenben ha elárulom, hogy ez Jeff Grimal szóló projektje, akkor talán már többen felkapják a fejüket. Ha még így sem tudjátok, hogy kiről van szó, segítek még csöppet!
The Great Old Ones.
Az oldalunkon is nagyra tartott francia post-black zenekar ex-gitáros/énekeséről van ugyanis szó. Aki nemrég (ez évben) hagyta ott a Lovecraft-mániás alakulatot.
A Spectrale pedig teljesen más irányt képvisel, lévén akusztikus/hipnotikus muzsikát alkot e formáció égisze alatt Grimal Mester.
Vagy mégsem teljesen más ez az irány?
Azt kell mondjam, hogy nem!
Csupán más eszköztár segítségével éri el azt a kozmikus, a végtelen Űr hidegségét, ridegségét, misztikusságát megidéző hatást, amit a TGOO az extrém metallal.
Nem elég, hogy akusztikus gitárokra és csellóra van hangszerelve ez a lemez, éneket sem tartalmaz. Mármint nincsenek dalszövegek, csupán az Attraction című tételben „áááááázik” csöppet, de nagyon hatásosan Krys Denhez.
A címadóban pedig Leo Isnard, Jeff volt harcostársa működik közre dobon.
Ezeken kívül minden szerzeményben Jeff Grimal (gitár), Jean-Baptiste Poujol (gitár) és Raphael Vergiun (cselló) játéka hallható.
A Landing című számon kívül az összeset Grimal írta.
A Landing Jean-Baptiste szerzeménye, aki a lemez felvételéért, keveréséért is felelt.
Nem szokványos tehát a felállás, de a külalak sem.
Bár nem fémzenéről van szó, mégis a LADLO égisze alatt jelent meg a CD, egy igazán impozáns digipack formátumban!
Érdemes megnézni a formáció bandcamp oldalán a kiadványról készült fotókat!
A vastag fehér kartonpapírra arany nyomással vannak metszet-szerűen felhelyezve Jeff Grimal rajzai.
Magát a lemezt pedig 2014-ben elhunyt nagymamájának ajánlja.
Az anyag címe egy tömött, fekete háromszög, vagyis ez: ▲.
Amivel valószínűleg gondok lesznek, ha valaki hozzá szeretne szólni a cikkhez, ugyanis a rendszerünk nem szereti a számára idegen karaktereket. Ilyenkor előfordul, hogy külön életet kezd élni maga a cikk és a hozzá tartozó hozzászólás…
Sebaj, ettől még ha valaki meg szeretné osztani gondolatait az írással, vagy a zenével kapcsolatban, tegye nyugodtan! 🙂
Ezúttal sem tartom indokoltnak a dalok szerinti kivesézést, lévén ez egy háromnegyed órás kozmikus utazás az Űr és lelkünk legbelsőbb bugyraiba!
A csilingelő gitárok, a gordonka hangjának hol meleg/simogató, hol harsány/felkavaró tónusai egy roppant hangulatos kamarazenélésben manifesztálódnak!
Olyan csodálatosan szól ez a lemez, hogy nincsenek is rá szavak!
Imádom, amikor ennyire jól hallani, amint a gitárosok ujjai csusszannak a bundok között!
Így kell szólnia egy akusztikusgitár-alapú muzsikának!
Mesés!
Nem mondom, hogy bármikor meg lehet hallgatni ezt a zenét.
Meghallgatni persze meg lehet, csak nem biztos, hogy mindig egyformán erős hatást fog kiváltani.
Én az efféle muzsikákat hívom éjszakai zenének.
A teljes sötétségben, vagy minimál fényekben (pl. gyertyaláng), nyugodt fizikai és lelkiállapotban hallgatva fejti ki legerősebben hatását.
Hasonlítgathatnám ehhez, vagy ahhoz, de nincs sok értelme.
Azért a miheztartás végett Eddie Vedder akusztikus dolgai, vagy épp a hazai Kaldera, netán az After Crying neve adja magát, de a Spectrale jóval utaztatóbb, kozmikusabb ezeknél.
A tételek címei is arra engednek következtetni, hogy egy Űrutazás állomásait próbálják Jeff-ék kifejezni a zene nyelvén.
Az album tele van lélekemelő pillanatokkal, miközben a világűrben járunk.
Aztán a záró szerzemény a Retour Sur Terre (Vissza a Földre) már-már kakofóniába hajló, Frank Zappa és a King Crimson elborult dolgait idéző (anti?)zene.
Mintha a beatnikek szállóigéje köszönne vissza a muzsikában, azaz „…úton lenni boldogság, megérkezni: halál…”.
Csodás lemezt készített Jeff Grimal, ami egy Csillagok között (Interstellar) típusú filmnek is lehetne az aláfestője!
Jó utat, Kedves Olvasó!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.