A Tales of Autumn 2014-ben alakult, Brighton-ban, az In Madness We Trust pedig a bemutatkozó nagylemezük. Az alakulás és lemezmegjelenés közti időszakot a sajátos hangzás keresésével és koncertezéssel töltötték. Olyan zenekarokkal játszottak egy színpadon, mint az Amon Amarth, a Ghost, vagy épp a Megadeth.
Ezek közül stílusilag egyikhez sem állnak igazán közel, hisz progos hard rockban utaznak.
Mondjuk a Ghost is e műfajba sorolható, csak ők a retro jegyében muzsikálnak, míg az angolok a korszerű, modern válfajt űzik.
Az In Madness We Trust ráadásul koncept-lemez, középpontjában a mentális megbetegedésekkel, amire a cím is utal.
Mindenesetre nem esnek túlzásokba a srácok, mert egyrészt a 9 nótás korong csupán bő 40 perces, másrészt nem a virgázós, magamutogatós prog. rock hallható rajta.
Az énekes/gitáros Stefanos Karantonis orgánuma eléggé hajaz Fabio Lione-ére.
Főleg amikor kiereszti a hangját.
Hasonló technika, frazírok jellemzik őt is.
Előszeretettel használja a vibrato-kat, ami Fabio-nak is egyik védjegye.
Sőt, néha megőrül csöppet és már-már extrém vokállal prezentál 1-1 sort, Nick Horton, bőgős segítségével.
Persze olyankor a zene is besúlyosodik, de alapvetően inkább az angol eleganciával előadott, szépen csilingelő részek dominálnak.
Muzsikájuk kettősségére jó példa a másodikként felcsendülő, közönségkedvenc, klipesített Worthless.
A ritmusszekció és a gitár finom játéka a verzékben fület gyönyörködtető!
Aztán ahogy üveghangokkal elkezdi fölépíteni a szólót Stefanos, az is aranyat ér!
A Tales of Autumn zenéje szerintem rokonságot mutat olyan csapatokéval, mint a Porcupine Tree/Steven Wilson szóló dolgai, az Evergrey, vagy épp a lengyel prog. rock/metal szcéna.
Tehát komoly hangulati, érzelmi töltettel bírnak szerzeményeik.
A visszafogott, elfojtott témáikkal képesek hozni a pszichó hangulatot, halld pl. a Separated kezdése. Aztán a refrénhez érve elgurul a gyógyszer, az elfojtás kitörésbe torkollik.
Nyilván nem találták fel ezzel a metódussal a spanyolviaszt, de kiválóan alkalmazzák!
A lemez hangzása pedig példa értékű!
Arányosan, organikusan szól.
A torzítatlan gitárpengetések, lebegős, elszállós témák miatt a post-rock is adja magát. Egy ilyennel kezdődik az In the Dark, ami aztán enyhén grunge-os riffel gördül tova, majd egy akkora gitárszólót kanyarítanak bele, hogy ihaj!
Ebben a tételben hangzik el egyébként a lemez címe is.
A Basement király dobtémával nyit, aztán jön a basszusgitár.
Bitang jól szól így önmagában is e két hangszer, de a wah-effektes gitár még rátesz egy lapáttal a hangulatra. Na igen, ez a szám jól állna egy Riverside lemezen is!
A Broken System tovább viszi a dob + a basszus mindenhatóságát, bebizonyítva, hogy a rock/metal zenében nem feltétlenül a gitár/gitáros a főszereplő!
Hatalmas atmoszférával van ez a nóta is megáldva!
A Final Confession a Worthless mellett az album legnagyobb slágere!
A záró tétel is tele van emlékezetes megoldásokkal, nyomasztó atmoszférával.
Roppant elegáns, érett, lélekbúvár muzsikát hallhatunk a Tales of Autumn debütáló nagylemezén.
Ritkán futok bele ennyire erős, minőségi bemutatkozó korongba, úgyhogy figyelemmel fogom kísérni pályájukat.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.