Az ember folyamatosan vágyik valami újra, ismeretlenre, hiszen a kíváncsiság az egyik legjellemzőbb tulajdonságunk, legyen szó tudományos szintről (kvantumfizika rejtelmei), vagy hétköznapiról (mit mondhatott Gizi néni a boltban Rozi néninek Béla bácsiról…). Ezért keressük rendre a zenei újdonságokat és friss megjelenéseket, mindemellett az egyik legelcsépeltebb mondatai lettek a zenéről szóló értekezéseknek a “már hallottuk valahol” és a “sok újdonsággal nem szolgál” kifejezések. Gyakran vágyom a korábban még sosem hallott vegyületekre, de szerintem épp akkora hiba annak elfelejtése is, ami a múltban történt. Semmivel sem tartok jobbnak egy kísérletezős anyagot, mint egy jól megírt, tisztességes lemezt olyan mezei stílusokban, mint a thrash, death vagy doom metal (a fekete fémet nézve szoktam a legtöbb újdonságra várni, mivel black metalból kétszer annyi anyag jelenik meg évente, mint amennyi indokolt lenne…).
Nem szabad elengedni semmit, ami minőségi módon idézi meg a jelent, múltat, mert nem kevésbé érdekes és szórakoztató, valamint akkor tudja az ember igazán kiélvezni a fémzenék által nyújtott felfoghatatlanul széles zenei palettát, ha saját magának sem állít fel mindenféle korlátot. Vannak anyagok, melyeknek slágeresnek kell lenniük, másoknak monotonnak, mert úgy érhetik el vele azt a hangulati hatást, amit kitűztek maguk elé cél gyanánt. Ilyen felfogással estem neki a Bloodletter Funeral Hymns című lemezének is, ami elég jó értékeléseket kapott (ritkán szoktam előre nézelődni, de most megtettem) annak ellenére, hogy egy mezei thrash lemezként funkcionál.
A Bloodletter által működtetett szórakoztatóközpont, más néven album középpontjában egyértelműen a gitár áll, amiért ugyanúgy Peter Carparelli felel, mint a kissé In Flamesre hajazó üvöltős, agresszív vokálért. Utóbbi élvezetes, de nem különösebben változatos, viszont a gitár magával sodor a lemez bőségesen tömény és igazából teljes mértékben elegendő 31 percén. Carparelli segítségére Pat Armamentos érkezett a bandába 2016-ban, így kellően vastagon téphetik a húrokat, a basszusért pedig nála is frissebb igazolás, a 2020-ban csatlakozott Adam Payne felelős. Nem lehet panasz a dobos Zach Sutton teljesítményére sem, de úgy érzem ő inkább hozza a kötelezőt a gitárosok áramló, sodró zenéje alá, különösebb szerepeket nem vállal magára. Talán ennek köszönhető, hogy a tételek nagy része rövid és gyors, de mégsem tűnik kifejezetten agresszívnek, erőszakosnak. Üvöltés ide vagy oda, a legtöbb dal gördülékeny és könnyen befogadható és hol a klasszikus értelemben vett heavy metalra, hol a power vonalra emlékeztet komolyabb lendülettel.
Igaz ez majd minden szerzeményre, amiből azért akad egy pár. Összesen 11 dalt kapunk ebben a rövid játékidőben, átlagosan 3 perc környékén. Nem ez a legmegszokottabb ebben a stílusban, így kifejezetten dicséret illeti a dalszerzést, mivel thrash metal nóták ellenére minden dalnak megvan a maga emlékezetes témája. Kifejezetten „dögös” a nyitó Absolution Denied a szaggatott témákkal és folyamatosan beszúrt szólókkal, amihez képest kész gyalugép a Slayert is megidéző The Grim. Death metalos taktusokkal támad a Funeral Bell, falat dönt a groove a Burnt Beyond Recognition második felében és így tovább. Különösebben kedvencet sem tudnék kiemelni, csak talán a Blood, Bone And Ash-t, ahol a slágeresség fér meg a hirtelen gyorsulások mellett. A zárásként szereplő I Am The End is érdekesen vegyíti a zenekar dallamosabb oldalát a modernebb metallal.
Egy izmosabb fizikai tevékenységhez, nyári munkához kifejezetten jóleső energiabomba lehet a Funeral Hymns, ami ugyan nem tarolja végig a metal világot, de mindenképp az igényes fémzenéhez rangsorolja be magát. Komoly előrelépés lesz ez az album magának a zenekarnak is, mert biztosan megnöveli a rajongótáborukat. Ha a minőségi javulásnak itt még nem lesz vége (belehallgattam a 2018-as debütálásukba, jóval vérszegényebb…), akkor még komoly meglepetést is okozhatnak később.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.