Musk Ox
Inheritance

(2021)

Necron

2021. augusztus 8.

0

Pontszám

9

Ez a meglehetősen szokatlan név (egy cuki pofa jószágot, a keleti pézsmatulkot takarja) egy kamara zenébe ágyazott kanadai no-folk zenekart rejt. Nem egy új-keletű formációról van szó. A munkásságuk egészen 2006-ig nyúlik vissza. Három egymáskövető kis album után 2007-ben kiadták az első, a zenekar saját nevét viselő nagylemezüket. Majd a projektnek egy hosszabb alvásszünete után jelentkeztek 2014-ben a Woodfall nevű második koronggal. Ennek köszönhetően kezdett az együttes komolyabb ismeretségre szert tenni. Noha önmagában ez a tisztán instrumentális zeni felállás nem számít újdonságnak, de bebizonyították, hogy érdemes rájuk figyelni, és követni a munkásságukat. A hosszas várakozása után, idén júliusban megjelent a Inheritance címre hallgató harmadik nagy album.

Amíg a vokális zene az emberei hang, addig a tisztán instrumentális muzsika a hangszerek adta lehetőségekre építkezik. Nem egyszerű vállalkozás kizárólagosan hangszerekre alapozott zene. Nagyon könnyen megcsúszhat a dolog és egyből a fenekére pottyan a produkció. A hallgató figyelme meg inkább az okostelefonjára. Itt viszont szó sincs erről. Az Inheritance végig fenntartja figyelmet, de éppen ugyanúgy működik „háttérzeneként„. Azonban az igazi értékei akkor tárulkoznak fel ,ha az ember figyelemmel kíséri a hangszerek játékát A Woodfall lemezhez hasonlóan, itt is Larochette állította össze az album vázát gitáron. Majd erre építette rá Weinroth-Browne a vonós hangszereket. Ezzel együtt került további finomhangolása a gitártémák. Az elmondásuk szerint, a csapat legambiciózusabb és legintimebb anyagát tartalmazó Inheritance egy katartikus gyűjtemény, ahol az aggódás és a csoda szótlan himnuszai alkotják a mozgalmas muzsikát a számadás, a töprengés, a visszatekintés bizonytalan korához.

Az album hallgatása kapcsán egyből megragadott az az érzés, hogy a hangeszek milyen jól együtt dolgoznak. A hangok szinte vizuális formát öltenek, és gyönyörködhetünk egymást kergető vagy éppenséggel összeölelkező hangok sokaságában. A trió professzionális zenei tudás megnyugtató biztonságában teszi a dolgát. Hosszú órákat töltöttek azzal, hogy megalkossák ezt a kifinomult és együttműködő hangképet. Ez teljes mértékben sikerült. Nagyon kellemesen kiegészítik egymást a pengetős és vonós hangszerek. Az akusztikus gitár „csilingelő” hangja a cselló meleg tónusával, hegedű szólamaival. Itt a dallamok, témák „beszélnek„! A melódiák áramlanak, ahogy a nyári szellőben lengedezik a fű. Az egészen lágy, kellemesen melankolikus hangvételű, vagy idilli tónusokon át a már-már metalszerű „zúzós” részekig, a teljes hangulat repertoár terül a hallgató elé. Bizonyos részek, néha ambient szerű formát öltenek, de ez inkább csak az azt követő témaváltás felvezetője, kiegészítője. Mondhatni, hogy felépíti és bevezeti a dal fő témáját. Üresjáratról, vagy időhúzásról szó sincs! A komplexitás és profizmus védjegyeit viselik a dalok. Melyek talán az ősz „ízét” hagyták leginkább a számban. De a festményszerű hangképekben mindenki szabadon beleképzelheti azt, amit benne a szerzemények megszólítanak. Viszont az összhatás mindenképpen egy pozitív hangulat, érzés. Így belőlem a természet varázsának képeit váltotta ki.

Mind zeneileg, mind a dalok felépítését illetően továbbfejlődött a banda a Woodfall lemez óta. Az egész produkciónak összeszedett, érett benyomást keltett. Annak ellenére, hogy nem vagyok annyira nagy rajongója a teljesen hangszeres zenének, nem éreztem hiányát az énekhangnak. A hangszerek összetett játéka teljesen kiváltja ennek szükségességét. Talán az instrumentális zenének a nagy szabadsága, hogy mindenki azt képzel bele a zenébe, amit szeretne. A korong hangulata csodás, így csak rajtunk múlik, hogy mennyire tudjuk átengedni lelkünket, képzeletünket a zenehallgatásnak. A közel egy órás játékidő is pont megfelelő. Így emiatt sem válik fárasztóvá a hallgatása. Pont annyit ad, amennyit kell. A hangzásra sem lehet panasz. A hangszerek karakteresen elkülönülnek egymástól, és szépen szólnak. A hegedűnek sincs meg az a számomra kellemetlen kiemelése, amivel azért lehet találkozni. A cselló sem viszi el basszust. Számomra mindkét vonós nagyon barátian szólalt meg. Jó lett volna hallani ismét a zongorát, ami a bemutatkozó albumon is hallható volt, de itt kárpótolnak az összetett dallamok és a vonós hangszerek. Amit kifogásolok, az a borító. De ahogy nézem, ez sosem volt a zenekar erőssége. Ami nagy kár, mert egy ilyen érdekes és minőségi zene megérdemelt volna egy ennek megfelelő külalakot. (Ha nem ismerte volna a Musk Ox-ot, biztos, hogy nem a semmitmondó fekete-fehér kép keltette volna fel az érdeklődésemet.)

Az Inheritance egy nagyon jól sikerült lemez. Szerintem, nem csak a neo-folk, neo-classik rajongók számára lehet érdekes. A keményebb témák ellenére, ez nem egy metál lemez, de talán még a romantikusabb lelkű metál rajongók is megtalálják a hozzá vezető utat. Ehhez persze kell a megfelelő lelki nyitottság és pillanat. Ha ez megvan, akkor nagyon tud működni. Remélem, hogy a következő kiadványig nem kell megint ennyi időt várni. Addig is élvezzük az albumot, talán nem is lehetne jobb felvezetője a a delelőjén már jóval túllépő napoknak, és a távolinak tűnő, de nyomait már elhintő ősznek.