Szép lassan, de magabiztosan emelkedik ki az Evangelist mellékprojektjeként indult lengyel Monasterium az átlagos doom metal bandák közül. Megbízhatóan, ismét három év után érkezik a harmadik nagylemezük, amiről úgy sejtettem, hogy az eddigi legjobb lesz, így kifejezetten megörültem neki, amikor felbukkant a promóciós anyagok között. Nem tévedtem, mivel a Michal Strzelecki dalnok által vezetett csapat most minden eddiginél tisztábban, mégis saját dallamokra és ötletekre támaszkodva hirdeti a véleményük szerinti valódi metal erejét, a hamisítatlan epikus doomot. A 8 új szerzemény isnpirációjának természetesen a 80-as évek Candlemass lemezei számítanak, de a fantasy témákat illetően nagyon fontosnak tartják a Manilla Road és a Cirith Ungol anyagait. Eddig sem rejtették véka alá tehetségüket, de most minden eddiginél jobb hangzással, gyönyörűbb borítóval kívánják kényeztetni a műfaj maréknyi rajongóját, köztük engem is. A június 10-én megjelenő Cold Are The Gravest ennek megfelelően olyan lemezekkel tudom együtt emlegetni, ha a közelmúltat nézzük, mint amilyet a Crypt Shermon és a Below készített az elmúlt években. Ha bármelyik név mond neked valamit, akkor ezzel a kiadvánnyal nem nyúlhattok mellé.
De nézzük kicsit részletesebben, mire is számíthatunk. Itt van tehát az epikus doom szívét, lelkét jelentő ének, amit Michal eddig is nagyon jól prezentált, így cseppet sem lesz meglepő a mostani teljesítménye sem. Elegáns, tiszta, de mégis közelinek, barátságosnak ható hangja többnyire szélsőségektől mentesen hullámzik, bár néhányszor megmutatja szélsőségesebb oldalát is egy-két magasabb sikollyal. A refréneknél ettől függetlenül is előfordulnak kórusok, melyek nem kisegítik, hanem tovább emelik az ünnepélyes hangulatot, amit szinte azonnal megteremt. Tomasz Gurgul gitáros nagyon ízes riffeket szedett össze minden dalban, melyek egyaránt alkalmasak a keményebb menetelésekre, bólogatásokra, de egyfajta keserédességet is hordoznak magukban, amúgy nyugat-európai módon. Ugyanez igaz a szólókra, amik nincsenek a végtelenségig húzva, viszont akkor ütnek, amikor szükség van rájuk. A ritmusszekciót szolgáltató Filip Malinowski (basszusgitár), Maciej Berniak (dob) úgymond hozza a kötelezőt, utóbbi kifejezetten dinamikusan szólal meg, bár még így is el tudtam volna viselni egy kis erőt, energiát az ütéseket tekintve. A dalok írására sem lehet panasz, okosan, 5-6 perc környékén adagolják a málházást, műfajhoz képest szépen változó, csúcspontokat tartalmazó dalszerkezetekkel. Témavilágot illetően marad a fantasy és a történelem ötvözése, az emberiség sötét múltjának, pillanatainak felelevenítése.
Igazi, de szolíd slágerrel nyitják meg a dalcsokrot: a The Stigmatic egy nagyszerű dal, ami mindent bemutat, amire a későbbiekben is számíthatunk. Hangulatának, érzésvilágának szinte tökéletes folytatása a Cimmeria, ami hasonló hosszúsággal és tempóval kényeztet minket tovább. Melankolikusabb és nyomasztóbb hangvételt üt a témájából adódóan sem túl vidám The Great Plague, amit egy jóval egyedibb tétel, a Seven Swords Of Wayland követ. Lüktető basszusjátéka ellenére megmarad a középtempónál és ténylegesen ontja magából a heavy metalt, ahogy azt fénykorában megismerhette a világ. Az akusztikus Remembered visszaterel minket a depresszív érzések világába, hogy még jobban essen a már-már epikus heavy metal himnusznak is megfelelő The Siege. Itt olyan csapatok jutottak eszembe, mint a Doomsword, a Solstice és a Cromlech. Majdnem tökéletes tétel a Necronomicon (valahogy furcsa a refrén tempója, lehetett volna még kicsit agyalni a dalon), majd érkezik a záró Cold Are The Graves, amitől egy igazán ütős zárást vártam, de sajnos egy közepes dalt kaptam.
Slágeresség terén szegényesebb, de produkció és hitelesség szempontjából tökéletes választás lesz ez a lemez bárkinek, aki tiszta forrásból származó doom metalra vágyik. Remélem ebben az évben érkezik még legalább ennyire erős kiadvány…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.