Hilning
Råtijinn

(Suicide Records • 2022)

Crissz93

2022. július 1.

3

Pontszám

8

Tegnap hajnali 2 óra környékén arra lettem figyelmes, hogy a szemközti fán ülő madarak elkezdtek csiripelni. Egy régi babona úgy tartja, ha az éjszaka közepén énekelnek a madarak, az azt jelent, hogy az ördög a házban ólálkodik. Nem akartam felbőszíteni a sötétség mindenható urát, el is határoztam magamban, hogy itt az ideje elővenni valami fagyos, blaszfémiával szennyezett kiadványt. Én nem olyan családból származom, ahol az önzőség az úr, naná, hogy lemezbemutató is készül a választottamból. Pörgettem a promókat, és egyszer csak azt veszem észre, hogy egy szimpatikus, hullafestékes úriember vicsorít szerény személyem felé. A kobakját csuklya fedi, egyik kezében fáklya világítja meg az erdő rengetegét, a másikban egy láthatatlan narancsot szorongat. Mondtam is magamban: helyben vagyunk. A talán kicsit vidám kicsengésű Hilning névre hallgató projekt a svéd Andreas Baier, alias Aldriendir legújabb teremtménye. Nem ma kezdte ő se a mesterséget, az Afgrund, Besvarjelsen, Oak és a V nevű formációkhoz is köze van, ilyen vagy olyan módon. A Hilning neve mellett eddig egy demo szerepelt, most júniusban megszületett az első album, a Råtijinn.

Egyszemélyes projekt révén minden hangszert Aldriendir kezel. Kicsit több, mint 48 perces hosszával még pont ideálisnak nevezhető a Råtijinn. Vegytiszta black metal-ból talán ez a határ, amit egy normál fémzene rajongó be tud fogadni. Mély, melankolikus billentyűk és effektek vezetik fel a Ôva Dommbqiłdân Dał-t, majd belép szép sorjában a többi hangszer is. A gitár hangzása nem túl éles, melegebb érzetet ad mint a skandinávokra jellemző éles, szúrós textúra. A dobnak nagyon sikerült elkapnia azt a természetese hangzást amit imádok, szerintem érzeték ezt a keverőpultnál is, egy kicsit felülkerekedik a többi hangszeren. Aldriendir vokálja egy félig eltorzított, károgással megspékelt ordítás. Papíron ez lehet, hogy nem hangzik túl meggyőzőnek, de nekem tetszik a stílusa, igazán kifejezőre sikerült. Basszus terén egész jók vagyunk, hallani lehet a morgását a háttérben, legalábbis a fülesen keresztül mindenképp.

Nem sietünk sehova az Ôva Dommbqiłdân Dał-on, középtempósan halad előre a dal, a végén azért rálépünk a gázra. Hipnotizálóan hat a svéd és norvég stílus egyesítése ami az egész lemezt jellemzi, fülbemászó témák teszik emlékezetessé a dalt. A Runola egy ízig-vérig black metal szerzemény, szinte lexikonba való. A fagyos gitártémák, a vokál, a primitív dobolás, csendesen megbúvó billentyűk, na és persze a tremolo futamok miközben vadul megy a blast beat a háttérben. Hallottam már ilyet, nem is egyszer, nem is kétszer, nagyon jól megfogja ennek a stílusnak a lényegét. Mint a zsáner egyik hatalmas rajongója, irtó jól szórakozok az ehhez hasonló albumokat hallgatva, de azok akik valami újat, forradalmit akarnak hallani, azoknak elhiszem, hogy szenvedést okozhat egy ilyen album. Az Ukko egy rövid, ámde nagyon hangulatos ambient bevezetővel ágyaz meg a továbbiaknak. Középtempós, kissé döngölős, hagyománytisztelő black metal ez, ami aztán teret enged a még hagyományosabb gyors részeknek. Mindeközben huncut billentyűk szálldogálnak, mintegy megdíszítve a hallottakat. Olyan ez mint, amikor a csendesen szálldogáló hópelyhek érintkeznek az arcunkkal, kis mennyiségben jól esik.

A Myrvittra egy kifejezetten emlékezetes riffel ágyaz meg a következő hóviharnak. Ízlésesen használja Aldriendir a billentyűket, csak akkor tűnnek föl a dalokban, amikor szükségét érzi a bevetésüknek. Dinamikusan váltogatják egymást a középtempós és a gyors részek, nagyon tetszetős dalról van szó. Még egy kis szólót is kapunk a végén, kapott egy kis extra fűszert ezáltal a dal. A Blodstein-Lux Regni Chao a legdögösebb belépővel jelzi az ittlétét, mindezt követi egy veszettül feszes blast beat, nálam ez lett a kedvenc, többször is visszatapsoltam. Tulajdonképpen az égadta világon semmi gond nincs a Råtijinn-nal, profi módon előadott black metal-t kapunk, ami kifejezetten a stílus szerelmeseinek lett kiadva. Ha előveszem a kritikus énemet akkor azt kell mondjam, hogy jó, oké, csatlakozhat a további hatmillióhoz. Ugyanis, egy hozzám hasonló fanatikusnak is el kell ismernie, hogy el vagyunk kényeztetve. Minden nap érkezik legalább egy, de inkább több ilyen album, ami megérne egy olyan írást, mint ez. A Finnmarkens Sista Rebell is egy a sok milliárd számból, ami egy vérprofi stílusgyakorlatnak számít, de itt ki is fullad a dolog.

Aldriendir-nek ez a választott útja, itt kell nagyot alkotnia, ki kell tűnni valahogy a tömegből. Merthogy ez már bizony egy tömeg, akármennyire is „exkluzívnak” számított a fekete fém 30 évvel ezelőtt, ma már távolról sem az. Visszatérve az előbb felvázolt dolgokra: sikerült-e a Hilning-nek kitűnnie ebből a feketeséggel és gonoszsággal teli óceánból? Nem igazán, sőt nyugodtan mondhatjuk, hogy tökéletesen belesimul abba. Az előbb felvázolt tények nem csak a black metal-ra vonatkoznak, ott van a másik nagy favoritom a death metal is, ugyanezekkel a tünetekkel rendelkezeik. Mindez amit most mondtam negatívnak hangzik, és igen, megérett mind a két zsáner egy kis vérátömlesztésre, de ettől függetlenül a Råtijinn vérprofi, ám egy kissé arctalan album.

Nem a Hilning lesz az utolsó ilyen album, ami kiváltja belőlem ezeket a gondolatokat. Azzal tisztában vagyok, hogy ennek a stílusnak egyszerűen időtállóak az alkotóelemei. A mondanivalója meg egyre inkább aktuálissá válik, a természethez való visszatérés, az az iránti tisztelet nagyon is releváns téma. Mégis, van egy olyan érzésen az ilyen vegytiszta black és death metal albumoknál, hogy zeneileg egyszerűen elveszett a veszélyérzet. Kényelmessé váltak ezek a zsánerek, nagyon keveseknek üli meg a gyomrát az ilyen, és ehhez hasonló albumok. Jó lenne, ha ezen lehetne egy kicsit változtatni, és jönne valahonnan, valaki aki visszaadja a méregfogát ezeknek a stílusoknak. Hogy ennek a sok hülyeségnek mi köze van a Hilning-hez? Az ég világon semmi, csak szófosásom volt. A Råtijinn június 17-én jelent meg a Suicide Records jóvoltából.