Már megint a portugálok. Irigykedve figyelem nagyon régóta ennek a hazánkhoz hasonló méretű országnak a nyers black metal szcénáját, és annak virágzását. Ha fele ennyi minőségi nyers fekete köpeteket tudnánk elfajzott hörgőinkből felturházni, akkor én már bőven boldog lennék. Na de félre a kesergéssel, újra itt van egy haramiákkal teli csapat ebből a fullasztó komorsággal megáldott mediterrán országból. Az Armnatt a mostani írásom témája és az általuk játszott egyszerű, de mégis hatásos fekete fém. 2013 óta adnak magukról életjelet, ennél pontosabb dátummal nem tudok szolgálni a megalakulásukat illetően. Egy megosztott kiadvány és három folyamatosan hosszabbodó album volt eddig a tarsolyukban. Első próbálkozásaikat inkább EP kategóriába sorolnám, de a mocsok, amit a pofánkba öntöttek az már akkor is minőségi volt. Az utóbbi években különösen aktívak voltak. Tavaly és tavalyelőtt is jelentkeztek egy újabb adag dögvésszel, és idén sem maradnak adósaink. Az Immortal Nature az eddigiekhez képest ambiciózusabb album képét mutatja.
Ahogyan a focimeccsek előtt szokás, itt is kezdeném a felállással, ami nyertes csapaton ne változtass alapon változatlan az előző korongokhoz képest. Velnius szórja átkait a emberi civilizáció összes lepraszagú képmutatása felé, míg Murmuhr eregeti a jobbnál jobb (néha plágiumgyanús) gitártémáit. Tenebrous pedig adja az ütemet e romlottsággal teli rabszolgahajó nyomorult evezőseinek. Nem is vesztegetem senkinek sem az idejét, ugyanis ahogy elnézem vihar közeleg. Az All Is Silent dörgésekkel, esővel és lappangó, szinte már becsapós nyugodalommal köszönt minket a kárhoztatottak erdejében.
Mindez egy csapásra véget ér. A címadó Immortal Nature kifejezetten erőteljes gitárhangjai lassan, baljóslatúan közelítenek hozzánk. A tempó egyre inkább felgyorsul és az adrenalin szintünket egész jól fel is viszi már így az elején az Armnatt. Ez a felvezetés egy (túl) emlékezetes riffekkel teli középtempós dalban csúcsosodik ki. Klasszikus károgás, természetes hangzású, primitív dobok és hallható basszus jelzi azt, hogy ez nem tipikus nyers black metal. Szó sincs papírvékony cincogásról, itt kifejezetten húsos, erőtől duzzadó gitár és dobhang uralkodik. Hatalmas kincs, szinte már hihetetlen, de még a basszust is hallani, legalábbis 700 forintos, kínaiból vásárolt fülhallgatóval tuti, hogy lehet. A gitártémák nagyon dögösek, ám már az első számban feltűnt egy nagyon ismerős, már-már klasszikusnak számító riff. A Mayhem Funeral Fog nevezetű számának az elején található karakteres, vissza-visszatérő kis téma itt is felüti a fejét. Jó, persze ilyen előfordul a legjobb családokban is, de valahogy megmaradt bennem ez a kis plagizálás. Az Imponent Ruins egy sokkal energikusabb tétel, ami közelebb áll az előző albumok stílusához, ez az Armnatt igazi arca. Dermesztő, csikaró és megszállottsággal teljes vokállal megspékelve.
Semmi újat nem fognak mutatni nekünk innentől a srácok, ezek ők, ez az ő stílusuk. Leginkább a sokkal erőteljesebb hangzás az, ami a fő erényük. Na persze csak az igazán baszó gitártémák után. Ez a két dolog az, ami miatt mindig várom az ő kiadványaikat. Nem tehetek róla, ők tipikusan abba a kategóriába tartoznak, akiktől tudom, hogy mit várjak és csalódott lennék, ha nem azt kapnám, amire számítok. Maguk a dalok az eddigi leghosszabbak és a legjobban kimunkáltak is egyben, kifejezetten élvezetes hallgatni őket. Egy bibi van az Armnatt-nál, amit eddig nem vettem észre az előző albumoknál. Mégpedig az, hogy néha innen-onnan lenyúlnak pár jellegzetesebb riffet ismertebb bandáktól. Ez könnyen meglehet, hogy amiatt jelentkezett most, mert ez a hossz egyszerűen nem nekik lett kitalálva. Ötlettelenségnek is lehetne nevezni, de amikor olyan eredeti témákat hallok, mint amilyen a Black Flame-ben, vagy a Wilderness Domain-ben, akkor evvel a felvetéssel vitába kell szállnom.
Nincs itt ötlettelenség, egyszerűen maguk a dalok ilyen témákat követeltek meg tőlük. Mondhatnánk, hogy a norvég sulinak az eminens, hullafestékes arcú diákjai, akik már-már túlságosan is szeretik mestereik témáit. Közel sem jelentkezik ez a jelenség minden számnál, de amikor igen azon még én is megütköztem. Ennek ellenére nem tudta elrontani ez a kis turpisság az Immortal Nature-t. Tele van jobbnál jobb (eredeti) témákkal és primitív, mizantróp energiával az album. Nehéz neki ellenállni akkor, amikor minden a helyén van és az Armnatt a saját, originál témáit tálalja elém. Ha esetleg egy nagyobb lélegzetvételnyi szünetet tartanának két lemez között, akkor úgy vélem még ez a kis közjáték se fogja megzavarni fekete misénket. Ugyanis zsoltárjaik minden sötétséggel teli szívet megdobogtatnak…persze csak ha lenne nekünk olyanunk.
Befigyelt egy-két koppintás, de ennek ellenére nem csalódtam az Armnatt új lemezében. Ami jó benne, az nagyon jó. Vérfagyasztó black metal-ból nincs hiány az idén sem, mégis úgy gondolom érdemes legalább egy próbát tennie velük azoknak, akik nem ismerik ezt a brigádot. Még akár olyanok is találnak benne értéket, akik viszolyognak a fekete fém nyersebb verziójától, ők ugyanis közel sem viszik túlzásba a lo-fi hangzást. Mindent remekül lehet hallani, mégis átjárja az a bizonyos fekete mágia, ami ennek a stílusnak a komorsággal teljes lelkét adja. Szeptember 1-én jelent meg az Immortal Nature, tehát már be lehet tenni a kosárba a sminkkészlet és a fekete tempera mellé.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Színtiszta bm, vagy inkább lo-fi bm. 🙂 – Kíváncsi lennék ha ezek egyszer beszabadulnának egy profi stúdióba, mivé lenne a varázs. – Ne ítélj, ilyen esetekben mindig eljátszom a gondolattal. Szerencsére az agy úgy működik, hogy mindent át tud alakítani, s kipótolja a hiányzó dolgokat. Ezzel most is így vagyok. – Ami pedig a gitártémákat illeti, nos szerintem már nincs olyan hang, dallam, amit ne fogtak volna le a gitárosok az évek alatt. 😀
Könnyen meglehet, hogy ezt csak azért mondom, mert az új albumuk szól a háttérben, de a Behemoth lehet erre jó példa. Ők is abszolút lo-fi, vegytiszta black metal-t játszottak a kezdet kezdetén, és most ott tartanak ahol tartanak:) Több demojukat a mai napig szívesen előveszem.
Nagy igazság, csak némelyik annyira klasszikus téma, hogy még az én botfülem is meghallotta:)