A végtelennek tűnő lengyel black metal színtér kiapadhatatlan, fekete vizű forrásából egy újabb teremtmény szökött ki 2017-ben. A Witchfuck nevéből ítélve egy olcsó alkohollal és cigifüsttel lecsurgatott black thrash vagy akár black ‘n roll csapat képe lebegett lelki szemeim előtt. Nem is lennék túl messze az igazságtól, a Disgusting Rock ‘n Roll címre hallgató bemutatkozó EP-ük ezt a világot tárta elénk. Primitív d-beat vezérelte, punk és thrash által megküldött muzsika hallható rajta, ami nagyon szórakoztatóra is sikerült. Három megosztott kiadvánnyal később azonban megcsapta őket az ősök szelleme. Akik a 90-es években a térképre tették a lengyel black metalt hatalmas hatást tettek a Witchfucker hangzására és tavalyi debütáló albumukon ez nagyban hallható is. A Black Blood Baptism már nem szórakoztatva akar pusztítani, feszesen húzó tremolo riffek és hagyománytisztelő jégpáncél burkolatába bújik, ami szinte áttörhetetlennek tűnik. Meg kell mondjam, hogy Sars és a JRMR Artworks remek munkát végzett a borító tekintetében, figyelemfelkeltő és a zenére reflektáló alkotást láthatunk. A külcsín után nézzünk egy névsort, majd a belbecs kerül terítékre.
Jók a nevek, érdemes figyelni: Beerterror csap a húrok közé, miközben Hellscreamaross rekedtes ugatását csodálhatja a publikum. Mégiscsak kellene egy ritmusszekció, amire mindezt felépíthetik…és van is. M. D. dobverése és Ziaro bőgése jelenti a biztos alapot, amire felhúzhatják az ötleteket. Az pedig van bőven, ugyanis hiába a stílusváltoztatás, a múlt kísérti a Witchfucker tagjait. A kicsit a 80-as éveket idéző intro után megkapjuk a címadó dalt. Jeges tremolo és háborúra invitáló dobok játéka fogad minket, majd Hellscreamaross is belép az összképbe. Ő ragaszkodik talán a legjobban a múlt iránt, a torka elárulja őt. Nem beszélhetünk tipikus black károgásról, sokkal közelebb áll a black-punk világához a stílusa. Ahogy azt már a bemutatkozásuknál is írtam, leginkább egy rekedtes ugatásként lehetne leírni a hangszínét. A zene pedig fagyos fekete fém néhány extra fűszerrel. A fűszert itt is a múltban kell keresnünk, de csak pár téma és megoldás erejéig. Színesebbé és változatosabbá teszi az összképet ez az észrevehető, de nem tolakodó kiegészítése a képnek. Az Unicestwienie újabb sorscsapásként üt le a gyengékre, pláne ha azt a szólót meghallják…még most is nyalogatom az újaimat. Hellscreamaross nagyon éli ezt a dalt is, pláne, akkor amikor egyfajta ítéletolvasásra hajazó stílusban hirdeti tisztátalan tanait. A lemez hangzására tényleg senkinek nem lehet panasza, tiszta és majdhogynem mindent lehet hallani. A basszus egy kicsit most is hátra lett lökve, de ezt már szerintem megszoktuk ebben a világban. Inkább akkor szoktam nagyot nézni, amikor tisztán és világosan hallom a búgását.
A Sulfur Goat egy 2 és fél perces gyorsvonatként robog át rajtunk. A muzikális megoldások azonban már ismerőként hangozhatnak fülünknek. Nincs sok rejtély a Witchfucker által nyújtott összképben, soha nem hallott megoldásokra vagy ide nem illő hangulati elemekre se kell számítani. Ők azoknak zenélnek, akik élik és lélegzik a hagyományos értelemben vett black metalt, de nem vetik meg a thrash és a mocskos rock ‘n roller világát sem. Ez utóbbi tényleg csak bébi adagokban lelhető fel, de pont ez az ami által érdekessé és többször újrahallgathatóvá válik a Black Blood Baptism. A kis finom megoldások, pár másodpercig tartó átkötések, hidak…szinte mindig más keltette fel a figyelmemet, pedig párszor már lement. Az előadás minősége az, amire szintén felhívnám a figyelmet, ugyanis ez a másik szempont, ami miatt figyelemreméltó bandának találtam a Witchfuckert. Megtalálták azt az arany középutat, ami nem fog elriasztani egy extrém zenékért rajongót sem tőlük. Könnyen emészthető egy hardcore fazonnak is, de akár egy vérgőzős death metal rajongó is találhat benne figyelemreméltó dolgokat. A Pentagram in Fire refrénjét akár együtt is ugathatják a magukat nem véresen komolyan vevő fekete fém fanok és simán előfordulhat, hogy a mellettük ugráló gyerek még eddig csak a Behemoth sötét tanait itta magába. Nem véletlenül ráncigáltam ide Nergalékat, megidézik őket is a lemez záró dalában.
A főhajtás a Pure Evil and Hate képében érkezik hozzánk, csak azért, hogy még egy utolsót rúgjon megszentségtelenített hullánkon. Ropog a tűz, megszólalnak a gitárok és aki ismeri az jó ismerősként fogadhatja ez a dal. Persze nem mondom azt, hogy egy tökéletes lemezről van szó akkor, amikor a Black Blood Baptismről beszélek. Kicsit túlságosan is megmaradnak a komfortzónájukban a fiúk és nem igazán hallom azt, hogy a határaikat feszegetnék. A dalszerzés terén is van még csiszolni való, néhány dal túlságosan is egy sémára van felhúzva, de ennyi lenne a nyafogásom. Egy őszinte és velős black metal albumot kapunk a Witchfucker debütálásával. Profi zenészek előadása ez, ami képes magával ragadni valahányszor rányomok a play gombra. Nem beszélhetünk év lemezéről, de amire az alkotók megteremtették, azt maradéktalanul teljesíti is. Elhozza a zimankót a hálószobánkba, könnyen rá lehet hangolódni és nem akar eltaszítani senkit sem maga mellől. Meggyőző teljesítmény egy olyan bandától, akire szerintem még érdemes lesz figyelni. A Godz ov War jó lóra tett akkor, amikor leszerződtette honfitársait, egy plusz színt visznek amúgy sem gyenge felhozatalukba.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.