Akár egy új kihívást is magam elé állíthatnék így az év elején: csak olyan albumokat hozok recenzióra, amelyeknek vörös és fekete a borítójuk. Nem is olyan nagyon sokára egy szintén Stendhall klasszikus regényének címéből inspirálódó borítójú kiadványt fogok górcső alá venni. De aztán hamar rájöttem, hogy mint minden ilyen újévi fogadalom ez is csak bosszantana az év hátralevő részében. Meg különben sem szeretem a skatulyákat. Az Abysmal Lord egy kedves, régi ismerősként mosolygott rám. Ez az ismerős a távoli New Orleans szülötte és még 2014-ben látta meg a napvilágot. Fiatal kora senkit se tévesszen meg, ők az anyatejet is kecskevérrel keverték mialatt szárazra szívták megátalkodott szajha anyjuk emlőit. A bemutatkozó EP után nem váratott magára az album se. 2015-ben a Disciples of the Inferno egy végtelenül bestiális, népnyúzó kakofóniát rejtett magában, amely a Blasphemy, Black Witchery és a Proclamation stílusjegyeit hordozta magán. Telt, múlt az idő és 2019-ben érkezett a folytatás, a Exaltation of the Infernal Cabal. Ez a kiadvány tovább vezette őket azon az úton, amelyen elindultak, hátuk mögött hagyva pár belső szervet és testrészt. A mizantrópok legnagyobb örömére megérkezett az a szörnyű kór, ami azóta is szedi áldozatait, az Abysmal Lord ezt az örömhírt egy EP-vel ünnepelte meg. A 2020-as Cathedral előfutára volt annak a változásnak, ami az idén év végén megjelent Bestiary of Immortal Hunger által már biztosnak tekinthető. Még pusztítóbb és kaotikusabb lett az Abysmal Lord!
A káosznak két fő okozója van. Szó szerint és átvitt értelemben is, mivel az eddig trióként működő brigád duóvá olvadt. Barbaric Slayer megbízható és precíz dobolása meghatározó eleme volt az Abysmal Lord hangzásának. Egyike volt azon dobosoknak, akiknek precizitása mégsem árasztott egy hideg, szinte gépies előadásmódot, hanem meleg, fülledt párát árasztottak a dobverők. Ezt a posztot átvette Nocturnal Damnation, akinek a vokál és a gitár mellett most már a bőr püfölése is kijut. Az ő stílusa egy sokkal kaotikusabb, spontánabb oldalát mutatja a bestiális ritmusképleteknek. Félreértés ne essék, tud ő feszesen is kalapálni, ha a dalok megkövetelik, de sokkal több cinjátékot és szellősebb ritmikákat ad elő, mint azt Barbaric Slayer tette.
Guillotine sem hiányozhat mellőle, aki a súlyt adagolja basszusával, továbbá ritmusgitáron is ő található. Nagyon örülök, hogy ez a holdfogyatkozás nem jelentette az Abysmal Lord végét, mivel egy színes és meghatározó szereplője a black/death metal színterének, akikben még bőven maradt szufla. Sőt, talán a Bestiary of Immortal Hunger jelenti a karrierjük eddigi csúcspontját. Őszintén szólva azon se leszek meglepődve, ha 10-15 év múlva is hasonlóképpen fognak erre a korongra gondolni akkor, amikor a Louisianai ördögök diszkográfiáját veszik górcső alá. Eljött az ideje annak, hogy megismertessem veletek a káosz másik összetevőjét. Ez nem más, mint az enyhe stílusváltás és a horizontok szélesebbre nyitása. Latin-Amerika betette a lábát az amerikaiak hangzásvilágába. DD Crazy a Sarcofagó dobosának a játéka a legnagyobb inspiráció Barbaric Slayer számára. A Hadez, Sextrash, Holocausto, Parabellum, Reencarnacion megátalkodott energiái szintén fellelhetőek a Bestiary of Immortal Hunger dalaiban. A korai Mystifier és Beherit szintén tiszteletét teszi a lemezen, azonban mindezeket a behatásokat az Abysmal Lord sajátságos stílusán át detektálhatjuk. A hangulatosra sikerült bevezető után nem lehet összetéveszteni azt a mételyt, amit a dalok árasztanak magukból.
A Satanic Return elementáris atombombája mintegy hadüzenetként is felfogható mindazok számára, akik nincsenek hozzászokva az ilyen intenzitású zenéhez. Amikor az Abysmal Lord tagjai letették a jogosítványt, akkor egy dologról megfeledkeztek, mégpedig arról, hogy hol van a fék. A szüntelen kakofónia villámgyorsan, bestiális energiával gyalázza véresre a púzónkat. A gitárok nem fognak vastagon, azonban mégsem mondanám őket black metal vékonyságúnak, megtalálták az arany középutat. Ezáltal nem fog egy elmosódott fekete halottaskocsiként manifesztálódni a zene előttünk, hanem rendesen kivehető minden letartott hang. Ez persze nem jelenti azt, hogy steril lenne a lemez hangzás, sőt nagyon is elemi, természetes módon szólal meg a Bestiary of Immortal Hunger. A dob hangzása olyan mintha rég elhagyatott, mállott koporsókat ütlegelnének, kissé tufa megszólalásuk azonban csak a hangulatot fokozza tovább. Abból pedig van bőven, pláne ha számításba vesszük Barbaric Slayer veszett kutya módjára előadott pokoli stílusát. Gyors egymásutánba, hadarva, rekedtes hörgéssel darálja le a szövegeket, akárcsak egy szép szelet lárvákkal teli döghúst. Mert bizony az ő szája bűzlik, áthatol a hangszórókon és sósavként olvasztja le az arcunkat.
Maguk a dalok 4 percnél tovább nem tartanak. Nincs semmi se túlcifrázva, túlgondolva, a struktúrájukban sincsenek nagy talányok, mégis adnak egy kiszámíthatatlan érzetet. Ez nagyrészt a dobolásnak köszönhető, ami által új energiák lepték el ezeket a ánuszrózsatipró zsoltárokat. Nincs az a profi pusztítógépezet érzet, mint például egy Revenge esetében. A latinóknak sosem az volt az elsődleges céljuk annak idején, hogy profi zenészekként meghódítsák a világot. A mindennapi élet nyomorát vitték magukkal a felvételekre, ahol kiadhatták magukból azt a az elképesztő mennyiségű felgyülemlett feszültséget, ami állandóan jelen volt körülöttük. Gyilkosságok, sumákolások, lopás, szexmunkások, bandaháborúk és persze a kartell ténykedései…ez remek táptalaja az extrém érzelemkinyilatkoztatásoknak. Ezt az energiát szinte hibátlanul tálalja elénk az Abysmal Lord. Különös kedvencem a Carcass of the Living God, ahol elképesztő, szinte már a Hágai bíróság elé vihető emberirtással felérő piszkos bombát kapunk az arcszerkezetünkbe.
Mint általában az ilyen lemezeknél szokott lenni, nem érdemes dalonként végigmenni a lemezen. A Bestiary of Immortal Hunger egy teljes mű és így is kell kezelni, még ha külön dalokra is van bontva. Persze kedvencem nekem is lett, de önmagában mit sem érne, ha ne lettek volna az előtte és utána jövő dalok delíriumérzete. Egy állatias, kegyelmet nem ismerő, fékevesztett szörnyet engedett ezer sebből vérző bolygónkra az Abysmal Lord, ami annak a hullájából fog lakmározni majd azon a napon, amikor végre megtörténik az igazi armageddon. Merthogy ez a lemez azoknak az időknek lesz az aláfestőzenéje. Amikor kénytelenek leszünk levetni magunkról azt a maradék civilizációs mázat is, ami most jellemez minket és arra kényszerülünk, hogy egymás döghúsából lakmározzunk annak érdekében, hogy életben maradjunk (értsd: tovább szenvedjünk). Éltető forrásunk a pocsolyavíz és az emberi vér keveréke lesz. Sebzett, meggyalázott holttestünk uralkodói pedig a döglegyek és azok lárvái. A Hells Headbnagers december 30 óta hív minket vacsorára, ne késsünk el.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Azt a q… Ehhez képest az osztrák Belphegor egy vígjáték. 🙂 – Kellően meglepődtem ahhoz, hogy végig hallgassam az albumot.