Itt van a tavasz első napja, nagyon lassan, de biztosan éledezni kezd a természet, új élet költözik az ökoszisztémába, a nappalok egyre hosszabbak és melegebbek lesznek. Kettőt pislogunk és már itt is az általam egyáltalán nem kedvelt nyár. Mindez ne szegje sötétlelkű testvéreim kedvét, van orvosság a túlságosan pozitív hullámok ellen, ez pedig nem más, mint a nyers black metal. És ha már egyszer ilyen elfajzott zenei univerzumot választunk fegyverül, akkor érdemes a nagyágyúk között keresgélni, akik megélték az aranykort, ott voltak azokban a pillanatokban, amikor volt veszélyérzet a letartott hangok mögött. Itt jön képbe a holland Funeral Winds, amit Hellchrist Xul hívott életre az 1991. évben. Demok és EP-k garmadája található a diszkográfiában, ő pedig mindegyikben megtalálható volt vokál és gitár fronton, de egy idő után már minden hangszer mögött őt kell keresünk. Ne ijedjünk meg, noha a 90-es években pár embert meghökkentett Dolly, a klónozott birka, Hellchrist Xul nem élt ezzel a lehetőséggel. 6 egész estés album is van emberünk neve mellett, noha ez egy igazán gonosz szám, de a végtelen halálimádat és a globális felmelegedés újra arra késztette, hogy elhozza nekünk a kései zimankót. A Stigmata Mali nem fog újdonságként hatni senki számára, de mégis egy megkapó és imponáló black metal albumot kapunk, ami érdemes a figyelemre. Na és most úgy őszintén, csak így kettőnk között szólva…nézzetek bele a promóképen és a borítón ennek a jóembernek a szemgolyóiba legalább 5 percig. Hát ki tud ezeknek a retináknak ellenállni?
Konganak a harangok, felnyílnak a sebek, recsegő-tipegő gitárok szeletelik fel könnyen vágható húsunkat, a kollagének zsákutcáján túl azonban teljesen élvezhető, lo-fi black metalt hallhatunk elsősorban. Mindent a hagyományok iránti végtelen tisztelet övez, ezt a gitárok erőteljes, de alapvetően nyers sistergése, a dobok teljesen naturális megszólalása és az éjszakai varjak énekével egyenértékű suttogós károgás is alátámasztja. Ebből a felnyílt sebből rendesen folyik a vér, amit a pengeéles riffeknek köszönhetünk. Nagyon zimankós és egyben magasztos érzete van ezeknek a témáknak, itt jön képbe a dalszerzés is. Alaposan átgondolt, célirányos dalok sorakoznak a Stigmata Malin. Nem fojtogat minket a mindent átható disszonancia, sem a különösen füstös, okkultista atmoszféra. A Funeral Winds a skandináv iskolát követi, annak is leginkább a norvég és finn ágai a legkedvesebbek számára. Ne feledjük azonban, hogy egy olyan projektről beszélünk, ami ott volt a kezdeteknél, a Bestial Summoning mellett van a helye a Funeral Winds nevének a holland black metal történelemben.
Ennek ellenére egy viszonylag későn érő projektről van szó, amely lassan, de biztosan kezdett egyre átgondoltabb, átláthatóbb entitássá válni úgy, hogy közben nem áldozta fel a sötét hangulatot. A tempóváltást szintén magáénak vallja a Funeral Winds, a középtempósan fenyegető részek váltakozása a hóviharokkal a soron következő címadó nótában is tetten érhetek. A norvégok adják a kegyetlen fagyot, a finnek pedig a témázgatásokat. Ez pedig egy olyan kombináció, ami számomra végtelenül imponáló, pláne akkor, amikor olyan ihletett állapotban vonulnak stúdióba az alkotók, mint ahogyan azt Hellchrist Xul is tette. Ennél a stílusnál ugyanis nagyon könnyen detektálható az, ha valaki csak azért ragadott papírt, ceruzát és fogott neki a dalok írásának, mert a lemezszerződésében még egy album elkészítése szerepelt. A Funeral Winds egyenes vezetésű, tradicionalizmust sugárzó dalai éppen ezért működnek és nem fogjuk forgatni a szemünket a lemez hallgatása közben, hogy egy újabb Nivea viking próbálja nekünk eladni jó áron a sátánizmust. Egy olyan ember alkotásáról beszélünk, aki már több mint 30 éve magáénak vallja ezt a gyönyörű stílust és minden egyes másodpercben érezni ezt. A hangzásról pedig csak annyit, hogy az azért ilyen, azért lo-fi, mert az alkotó azt így álmodta meg, ellenkező esetben egy teljesen más személyiségű albummal lenne dolgunk.
Hallani a blast beatek bestialitását, a gitárok tremolo záporát, a nagyon enyhe, de detektálható visszhanggal megküldött vokálok is biztos talajon érnek földet. Tompaságnak nyoma sincs, csupán az a nagyon addiktiv sistergés az, ami eltántorítja az illetéktelen személyeket a Funeral Windstől. Szó sincs arról,hogy nincs pénz hangmérnökre, vagy csak egyszerűen hülye az alkotó, hogy ilyenre hagyta a hangzást. Persze nincs ebben semmi új, nem fogjuk felkapni a fejünket egy oda nem illő ukulele szólóra sem, vagy bármi ilyesmire. „Csupán” egy olyan hagyományőrző, de retrográd szagtól mentes albumot alkotott a Funeral Winds, ami a célközönségnél biztos sikert arat. Nem akarja és nem is fogja a kételkedőket meggyőzni az igazáról. Ismeri a stílus rajongóit és egy magas minőségű kormos dalcsokrot ad át mindazoknak, akik egyszerűen nem tudnak betelni a hófödte tájak fekete mágiájával.
Az esztétikum, a borító, a színek hiánya mind üzenetértékkel bírnak, és nem is téved az, aki bizalmat szavaz neki. A szegecsek, a druida csuha, a kocsmai verekedésben szerzett monoklik, a próbababákat is megszégyenítő sápadt komplexus és még a kést sem a top shopból rendelte Hellchrist Xul…mindenből árad a hagyománytisztelet. Nem azt mondom, hogy a black metal kitörölhetetlen klasszikusai között lesz a helye a Stigmata Malinak, ahhoz a mostani időkben egy kissé innovatívabb, meghökkentőbb dologgal kéne előállnia Hellchrist Xulnak. De szerintem ő ezekre a sorokra fittyet hányna és milyen jól tenné, mert az az igazság, hogy én sem szeretném, ha ilyesmire adná a fejét több mint 3 évtizedes pályafutás után. Neki egyszerűen nem ez az útja, mást diktálnak azok a démonok, amik a fejében lakoznak, ő pedig hallgat is ördögi tanácsadóira. Kellenek a minőségi, klasszikus hangvételű anyagok a zsánernek, a Funeral Winds pedig pont ezt szolgáltatja. Árad a frissen hullott hó ropogása és a fenyőerdők megigéző illata a dalokból, és nekem mint a stílus rajongójának ez örömet okoz.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
