Mint az éhhalál küszöbén álló, utolsó energiáját mozgósító vércse a kétnapos pelyhes kiscsibére, úgy csaptam le annak idején néhány percnyi belefülelés után az oregoni Mizmor projekt második nagylemezére (az első inkább tanulópénz volt hozzá képest) és tettem meg a 2016-os év egyik legjobb kiadványának részemről. A Yodh azóta is előkerül, amikor ki akarok törni a világból és önmagam akarok lenni a végeláthatatlan semmiben, vagy ahogy akkori cikkemben hivatkoztam rá, a mindent elnyelő, visszaúttal nem kecsegtető feketelyukban. Olyan intenzív black/drone/doom lélekgyilkos anyag volt ez, amiről nehezen tudtam elképzelni, hogy valaha is lesz méltó folytatása. Erre cáfolt rá az egyszemélyes űrutazást dirigáló A.L.N. (Liam Neighbors) második albumával, amit Cairn címmel adott ki még 2019-ben. Ugyan a varázslat teljes egészében nem ismétlődött meg, annak nagyon örültem, hogy nem ugyanazt kívánja még egyszer előadni az úriember. A Cairn mondhatni tonnás tételei ellenére valamivel “zeneibb”, emészthetőbb lett az elődjénél. Ezek után élő felvételek, válogatások jelentek meg a címke alatt, mígnem tavaly ismét megvillantotta húsba maró depresszióját a projekt egy olyan kiadványon, amely a szintén legendásnak mondható Thouval közösen készült. Rövidebb, lüktetőbb tételei ellenére ha kimaradt, azonnal pótoljátok, mert tökéletes felvezetője lehet a Prosaicnak.
Azt is mondhatjuk, hogy hozzá képest egy kis napfénynek tekinthető minden karcossága ellenére, mert a július 21-én megjelenő friss dalcsokor bizony nyersebb, csupaszabb, mint eddig bármikor. A doom mellett ezúttal a fekete fém térhódítása a nyilvánvalóbb, ezt pedig már a Prosaic hangulatos borítója is szépen előre vetíti.
Recsegve-ropogva, de élvezhetően megszólalva érkezik rögtön ennek megfelelően a nyitó, Only An Expanse című tétel egy egészen korrekt témával, gyors tempóval. Ahogy korábban, A.L.N. most is a lelkét térképezi fel és hányja ki a száján keresztül elénk az összeköpködött padlóra, csakhogy az ének mibenlétét szemléltessem. Őszinteségből fakadó károgás és túlvilági hörgések követik a zenét, aminek sötét sodrán haladva hamarosan sludge pofonokba keveredünk. A projektre jellemző túlvilági sikolyok azonban ezúttal kimaradtak, így összességében szegényesebbnek is éreztem a vokál jelenlétét. Mint minden Mizmor kiadvány, ezúttal is feszengő létkérdésekkel, az értelmetlenség, feleslegesség érzésével foglalkozunk, viszont a korábbi grandiózusság, így visszagondolva, visszatekintve megtervezettnek tűnő epikusság távolabb kerül tőlünk a puritánabb megközelítésnek köszönhetően.
A nagy kérdések közelebb kerültek a hétköznapokhoz, a lemezről pedig teljes egészében kimaradtak a vallások létjogosultságát boncolgató korábbi okfejtések. Furcsa módon pont emiatt válik érzékelhetőbbé A.L.N. minden kétsége. A távoli űrszörnyeteg immár beköltözött a nappalinkba, a szobánkba, bemászott az ágyunk alá és ha fel is tesszük a sötétben a fejhallgatót, hallhatjuk, ahogy a szekrényben csikorgatja eleven húsunkra kiéhezett fogait.
Nyugtalanul, de kimértebb léptekkel indul a másodikként érkező , nagyszerű videóval is megtámogatott No Place To Arrive, ami fokozatosan gyorsul néhány zajosabb pillanattal egybefűzve, hogy ne kelljen szorongás mentesen élnünk az életünket. Erről gondoskodik a kiadvány legrövidebb, Anything But című szerzeménye is, ami remegő gitárjával, zaklatott lüktetésével egyértelműen a kedvencemmé vált. A záró monstrum szerepét betöltő Acceptance azért visszahoz valamennyit a malomkőként ránk nehezedő súlyból, a nagyívűségből, így ezt is igazán élveztem.
Kettős érzések kavarognak bennem és nem akar tisztulni a kép többszöri hallgatás után sem. Első nekifutásra egy egészen korrekt, személyes hangvételű black/doom lemezzel találkoztam, aminek nagyon jó a hangzása, sötét a hangulata és fogós témákat is fel tud sorakoztatni. A No Place To Arrive videója mellett A.L.N. külön meg is jegyezte, hogy nem állt szándékában különösebben tervezni, nem kíván elrugaszkodni a földtől, csupán egy egyszerű lemezt akar, aminek elkészítését nagyon élvezi. A dalok alapján ez teljes egészében megvalósult, ugyanakkor a korábbi kiadványok rajongójaként nem hallom benne a Mizmor sajátosságait, jellegzetességeit, melyek még a Thou-val közös anyagon is képesek voltak áttörni. A Prosaic tehát nem egy rossz lemez, de aki hasonló érzéseket és a korábbihoz hasonló libabőrt várt, az most biztosan hoppon marad.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Mint egy igazi, lassú, végzetes vérátömlesztés. Nem is vártam m-ÁS-t!