Izgalmas utat járt be a nosztalgia kifejezés az emberiség történelmében. A görög eredetű szó az ókorban kényszerű hazatérést, érzelmileg megterhelő utazást jelentett, a középkorban pedig orvosi kifejezésként is használták a betegessé váló honvágy érzésének lefedésére. Mára azonban leginkább kellemes, esetleg keserédes gondolatmeneteket társítunk hozzá: nem konkrét helyszínre térünk vissza, csupán elménkben látogatunk meg egy elmúlt eseményt, egy lassan köddé váló emlékfoszlányt. A nosztalgia érzését szinte bármi előidézheti: egy régről ismerős illat, egy hang, egy ismerős arc.
Alex Becerra nem véletlenül választotta ezt a nevet egyszemélyes projektjének sem, hiszen a legfontosabb ismérve zenéjének a jól ismert kettősség: olyan romantikus vágyálmok hajszolása, melyek éppúgy sodornak minket letargiába, mint amennyire fel tudnak villanyozni. A mexikói alkotó emlékeknek biztosan nincs híján annak ellenére, hogy még messze áll a nyugdíjkorhatártól, mivel 2020-as bemutatkozása óta folyamatosan ontja magából a lemezeket.
A The Last Path konkrétan már a hetedik ilyen teljes értékű anyag, az pedig külön dicséretes, hogy általában véve a mennyiség ellenére különösebben a minőségbe sem tudunk belekötni. Csodálatos borítók, a patikamérlegen adagolt atmoszférikus-post black metalt kiszolgáló kellemesen karcos, sok hangszernek teret adó hangzás szinte már alapnak mondható. A hidegben, szélben gyermekét védő anya szívbemarkoló képe láttán gyorsan az egekbe szöktek az elvárásaim a zenét illetően. Ezzel a kettő tulajdonsággal azonban mondhatjuk, hogy leírtunk mindent a projektről, amit nyújtani képes, így innentől kezdve leginkább a zsáner rajongói azok, akiknek érdemes tovább olvasniuk. Mire fel ez a negativitás annak ellenére, hogy visszamenőlegesen is szívesen hallgattam meg minden Nostalghia lemezt? A válasz egyszerű: minősége ellenére a lemezeken bőséggel érezhető a sorozatgyártás minden nyavalyája. Ha hallotta valaki az előző anyagokat, akkor a The Last Path sem fogja meglepni, egyetlen másodpercre sem és hiába a hangzatos zenekarnév, az Alex által képviselt visszaemlékezések a zongora, szaxofon, klarinét, trombita megszólalása mellett sem fognak lyukat égetni az elménkbe, pusztán kellemesnek hatnak. Az első dalban néhány pillanatra megjelenő női ének (Valeria Dávila vendégszereplésével) ad egy bíztató és hatásos belépőt a hallgatóknak, meg úgy általában, a 16 perces Prelude To The Passing Of Humankind/The Unveiling című tétel kidolgozottsága képes megcsillantani a projekt erényeit, azonban a folytatásra szinte semmilyen ötlet nem marad, pedig akad még hasonló hosszúságú szerzemény.
Az Of Chaos Is Born The Night ott működik igazán, amikor elcsitul az egyébként erőteljes károgás és előbújik egyfajta mélabús, progresszió irányába nyújtózkodó, időnként epikus zeneiség. A közel öt perces, billentyűs Aftermath nem tartogat különösebb izgalmakat, ezek után pedig a nyitó monstrum párja, a szintén negyed óra fölé kúszó Efflorescence/Dirge For Nameless Graves kerül terítékre. A nem túl meggyőző tiszta énekkel szemben a basszus térhódítása jobban elkapott a dal elején, de az utolsó percek fekete orkánjáig nem sok mindennel tudott lekötni, pedig próbálkozás azért akad. A templomi énekekre emlékeztető rövid Requiem Aeternam (Silencio) zárja le a lemezt.
Úgy érzem folyamatosan, hogy szigorú vagyok a The Last Path koronggal, de ennek az az oka, hogy egyszerűen többet vártam. Alex képességei, a stílus iránti érzékenysége brutális, de annyira felesleges ennyi kiadványt gyártani. Meg kellene állni, az ötleteket összepakolni, a végletekig csiszolni és tökéletesíteni, hangulati egységet kovácsolni és azt hiszem, sokan új kedvencet avatnának a személyében. Jó lemez a The Last Path, ahogy a korábbiak is erősnek mondhatók, de most értem a Nostalghiával egy szakadék szélére, ahonnan sem lefelé, sem egyenesen tovább nem szeretném követni, csak egy következő szintre.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
