Melankólia és áhitat! Szellem és érzelem! Szívet facsaró dallamtenger! Jöjj hozzám újra és újra!
Körülbelül ez volt az első reakcióm abban a pillanatban, ahogy elindítottam a német Aiwaz nevű formáció bemutatkozó lemezét. Tudtam, hogy valami igazán nagyszerűt fogok hallani és nagyjából be is igazolta az elképzeléseimet a teljes korong a korábban megismert single dalok alapján. Az elvárások nem véletlenül voltak a toppon, hiszen a duóként működő Aiwaz egyik tagja, az énekért és a szövegért felelős Arkadius Kurtek neve számomra garancia volt a minőségre és arra, hogy a végeredményben úgy fürödhet az elérzékenyült lelkem, ahogy a kismadár a kerti szökőkútban. Kurtek az igencsak alulértékelt, vagy inkább ismeretlen Wheel nevű epikus doom formáció karizmatikus énekese, akinek hangját igazán könnyen fel lehet ismerni. Az ő hatására került fel nagy eséllyel a promós szövegre néhány összehasonlítás a Ghost és a Marillion zenekarokkal, mert zene tekintetében már egészen máshol találhatjuk a bandát. Az Aiwaz gótikus doom metalként aposztrofálja magát, ami nagyjából le is fedi a valóságot, bár azért az epikus jelzőt kár lenne kihagyni a dologból. A produkció egy személyes hangvételben lebegő, modern felfogást közvetítő doom metal, amit mindenképp érdemes megismernie a műfaj kedvelőinek.
Ehhez minden bizonnyal nem a kiadvány borítója és címe fogja megadni a kezdő lökést, mivel előbbi mutatóssága ellenére sem készít fel a ránk váró anyagra, a cím pedig semmi jóval nem kecsegteti a mezei zenehallgatót. Kénytelen vagyok besegíteni tehát egy jó kis méltató cikkel, hátha az 5 olvasómból egy rákattint a zenekar bandcamp linkjére. Néhány érdekességet azért érdemes megemlíteni: a borítókép és a dalszövegekhez tartozó grafikák is Arkadius művei. Utóbbiak sokkal egyedibbek.
Amit valóban dicséret illet, az maga a produkció. A megszólalás teljes egészében a finom rezdülésekre van hangolva, amivel a dalok a bőrünk alá tudnak kúszni. Hiába a keményebb riffek, a doomos cammogások és az elvétve megjelenő extrém vokál, a dallamok és melódiák dominálnak minden pillanatot. A hangszerekért és a dalszerzésért felelős Timo Maischatz nevével eddig még nem találkoztam, így kellemes meglepetés volt, hogy ennyire saját arculatot volt képes összerakni ennek a dalcsokornak. A dobok erősek, büszkék, mégis simogatnak, az akusztikus részek pedig nemcsak a gitárhúrokat képesek megpendíteni. Az anyagról elmondható az érdemes doom albumok legfőbb jellemzője: a zene és a szöveg tökéletes harmóniában, egymással lassan a túlvilágra táncolva képesek az időtlen varázslatot felidézni.
A kiadványt különösebb időhúzás nélkül a címadó, Darrkh…It Is kezdi, ami nem véletlenül vívta ki magának ezt a rangot. Ahogy beindul a zene mellé a vokál, gyorsan otthon érezheti magát bárki, aki egy lélekemelő, de mégis gyomrost adó zenére vágyik. Mint írtam, Arkadiust eddig is nagyra tartottam, de az itteni teljesítménye és dallamai eddig a legmeggyőzőbbek. A címadó ezen felül igazi vizsgaanyagként is működik: ha ezt a közel 11 percet nem élted meg teljes egészében, akkor jobb, ha tovább állsz. A tétel végére már én is éreztem a túljátszás kevésbé szerencsés hatását: egy kissé unatkoztam. A folytatásban az elsőként meghallgathatóvá tett The Ghost That Once Was I érkezik, melyre a legjobban rá lehet húzni a gótikus jelzőt a vonós hangszerek bevetésével. Itt szintén nem egy rövid darabbal van dolgunk, azonban a 8 percet egy pillanatra sem találtam elpocsékoltnak. Kerek, szépen felépített darab, ami azonnal a kedvencemmé is vált.
Keményebb témákkal, a korábbiaknál sötétebb hangulattal folytatjuk utunkat a végtelen magány és fájdalom völgyébe az In This Silence segítségével. Némileg több a morgás, hörgés a dalban, ami a death/doom vonalhoz is közelebb hozza a tételt az első felében, idővel azonban újra erőre kapnak az epikus és már-már hipnotikus andalgások, a durvulás pedig egyfajta keretbe, palackba zárja az egészet. Hangulatos darab, de az időből itt is faragtam volna egy kicsit…
Gyakorlatilag hajszálnyival rövidebb a Cemetery Of Hearts, mégis jobban megfogott magának. Fura ezt még leírni is, de a maszatolósabb, post metalosabb formula igazán jól működik benne, akárcsak a nagyívű refrének folkosabb lüktetése. Hangulata alapján a Pallbearer jobb pillanatait lehet hozzákötni fejben. A kiadvány legdepresszívebb darabja kétség kívül a Garden Of Despair, viszont ez a dal segített megérteni pár dolgot a végeredménnyel és az összképpel kapcsolatban. Rendes felüdülés volt a 7 perc közeli játékideje, valamint a monotonitását megtörő, igencsak hangulatos narrációk. A „doom lemez végére kell egy monstrum” nevezetű, klasszikusnak mondható hozzáállás jegyében az albumot a When Judas Spins The Weel zárja, a már egyértelműnek tűnő magas színvonalon. Az emelkedett hangulat mellett ismét előkerül a pszichedelia, amit az anyag talán legkézzelfoghatóbb riffjei tartanak szép egyensúlyban.
De nézzük csak ezt az összképet. A Darrkh… It Is! bő 53 perces utazást kínál, aminek igazából egyetlen hibája van: nem tölti ki maradéktalanul tartalmasan. Minden szerzeményben akadnak remekbe szabott finomságok, fogós részek, ugyanakkor néhány perc elcsípésével bőven lehetett volna feszesebb az egész korong. A mezei narráció mellett önmagukban is szerepelhettek volna a vonósok, kaphatott volna egy kis teret a basszus és a dob. Túl sokszor, túl sűrűn érkeznek az epikus momentumok és ezért veszítenek valódi erejükből.
A promós ajánláson szereplő zenekarok felsorolásából direkt kihagytam a cikk elején a Queensrÿche nevét, amivel bizony már oktalanul hirdették a kiadványt, mert pont egy adag progos játékosság az, ami erről az anyagról hiányzik számomra. Ettől függetlenül aki a remény felé nyújtózkodó magányosság érzését akarja átélni egy bitang erős doom metal bemutatkozás során, az nem foghat mellé az Aiwazzal.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
