A új-hullámos fekete fém berkeit gazdagító 2012-től aktív Hail Spirit Noir-t névről már régóta ismertem, de valahogy sosem adtam esélyt a zenéjüknek. Így a görögök eddigi munkássága kimaradt. Hiszek a dolgok rendező elvében, hogy minden akkor érkezik meg hozzánk, amikor annak éppen az ideje van! Tehát nem kellett rágyertyáznom, vagy a Kapcsos könyvet teleírnom és betennem a párnám alá, mert ezúttal is önmagától behúzott a szóban forgó anyag, ami végső soron igencsak nagy hatást gyakorolt rám. A banda Fosil Gardens címmel júliusban megjelent hatodik nagylemeze most valahogy megragadta a figyelmemet. Valószínűnek tartom, hogy az igényes és művészi borítónak tudható be, vagy éppenséggel már ideje volt, hogy egymásra találjunk…ki tudja? Az Agonia Records jóvoltából kiadott album valójában egyből megragadott. Természetesen, kedvelem a sötét és életet tagadó muzsikák megnyugtató ölelését, de mindig üdvösen fogadom, ha egy black (vagy death) metál túllép ezen, és egy transzcendentálisabb tematikát közvetít. Ez az üzenet jött le számomra albumot ékesítő, George Baramatis által készített alkotásról is, ami valóban elbűvölt. Az anyag elindítása nélkül is éreztem, hogy itt most valami többről lesz szó, mint egy hagyományos BM lemezről. Ennek alapvetően nagy igényét is érzem. Szeretem magamba szívni az sajátos művészi esszenciát és csak örvendeni tudok, ha ez minőségi és élvezhető zene formájában csatornázódik le.
Noha, nem egyszerű kérdés a zenére vonatkozóan az újítás és a „dobozon kívül” való gondolkodás elve – hiszen nem minden bandának kell követnie az újítás filozófiáját és tényi s való, hogy sok esetben üres zajongással találkozunk, „művészi” címszó alatt. Ahogy én látom a Hail Spirit Noir valóban egy őszinte képviselője az „újítók” táborának, amit elég nehéz lenne bekategorizálni – avantgarde -pszichedelikus, atmoszférikus black metalt csupán csak irányadó, hogy beazonosítsuk, hogy mire is számíthatunk az anyag kapcsán. A valóság, ahogy lenni szokott, sokkal árnyaltabb. A jellegzetes black metal elemek mellet progresszív – goth rock, csipetnyi, ambient-et és dark jazzt is beolvasztanak a zenéjükbe. Továbbá tiszta ének és a szintetizátor betétek is elmaradhatatlan elemei a színes eszközpalettának. Valójában igen szabad, de korán sem csapongó és következetlen alkotás jellemzik a banda eddigi munkásságát (A szabadság faktort annyira jól magukénak értelmezik, hogy egy 80-as éveket idéző synthwave lemezt is kiadtak Mannequins címmel.). Tehát a banda kreativitásához kétség sem fér. De mivel állunk szemben a Fossil Gardens kapcsán?
Szerencsére nem egy progresszív zene-szörnnyel, amibe könnyen beletörik a hallgató lelkesedése, figyelme. Nagyon is emészthetők lettek az tételek, amik megtartják a zeneiségüket és kellően fogékonyak. Noha, alapvetően elszakad a hagyományos értelemben vett black metal-tól, de az új album zeneileg most jobban visszakanyarodik az anya-műfaj sajátosságaihoz, mint mondjuk a 2020-as Eden in Reverse lemez tette. Markánsabb blast-beatek és tremolo-gitár témák bűvkörében bontakoznak ki az izgalmas szerzemények. Viszont a dalok most sem vetkőzik le az együttesre jellemző stílusjegyeket. Korlátok közé szorítottság nem a banda sajátossága. Szabadon áramlik a különböző vegyületekkel gazdagított modern fekete fém. Korrektül felépített és mélyen rétegelt dalszerkezetek fogadnak minket. A billentyű és gitártémák egymást támogatva bontják ki az nóták hullámzó dallamait. Ezekbe Haris által kevert érdekes billentyű témái, zörejei, és ambient-szerű molekulái vegyülnek. Általa még egy érdekes instrumentális dal is helyet kapott a lemezen, Ludwig in Orbit címmel. De az összhatás igen kellemes. Jól bánnak ezekkel az eszközökkel, nem tolódnak egy öncélú magamutogatásba. Énekes-gitáros Theoharis remekül hozza a jellegzetes BM vokál szekciót. Ami néha zenébe olvad, másszor meg harsogva kirobban Foivos Chatzis ütős ritmusszekciója nyomán. A lemezen a tiszta énekért felelős Dimitris Dimitrakopoulos-al rendkívül jól kiegészítik egymást. Gördülékenyen váltják egymást a harsogó károgás és a fogós énekrészek. Néha egymásba olvadnak, néha segítik egymást hangsúlyozva a témaváltásokat, vagy kiemelve egykét intenzív témát. A tiszta ének annyira a produkció szerves részét teszi ki, hogy nem is tudnánk attól megválni. A bőgőért és szóló gitárért szintén felelős J. Demian pedig oroszlánrészt vállalt, hogy a dalok a kellő érzelmi töltettel és vastagsággal dörrenjenek meg!
A Fossil Gardens remekül bemutatja azt, hogyan kell emlékezetes dalokat megkomponálni, úgy hogy az még sincs korlátok közé szorítva. Említhetném itt az album indító Starfront Promenade, a The Road to Awe vagy éppen lemezcímadó dalt (ami személy szerint a kedvencem) mindegyike stabil alkotás. Nem éreztem üresjáratokat, időhúzásokat és mindegyik darab a maga sajátosságában emlékezetesre sikerült. A szövegek is minőségiek – kozmosz és a létezés témáit járják körül. Az új lemezt mindenképpen a banda diszkográfiájának eddigi legjobbra sikerült darabjaként fémjelezném. A hangzás egy kicsit „koszosra” sikerült – azt nem tudom, hogy ez szándékos „csillagporos” megoldás, vagy csak így alakult! Minden esetre az anyag élvezetéből nem vesz el. Valahogy még illik is hozzá. Igazából idén rengetek kiváló anyag jelent meg, de valahogy maradandónak nagyon keveset tudnék megemlíteni. Jöttek – jó volt – mentek is tovább. Ellenben a Fossil Gardens albumot a megjelenése óta hallgatom. Rendszeresen előkerül – ahogy most is – kisebb szüneteket betartva. Mindig felfedezek benne valami érdekeset, egy új hangszert, amit eddig nem szúrtam ki. Lehet, hogy sokszor elfogultan pontozok, de a most sem tudom kikerülni, hogy ne a maximális pontszámot adjam meg a Hail Spirit Noir legújabb lemezének. A Fossil Gardens számomra az idei év dobogós lemeze!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
