Аспид
Кровоизлияние

(Ritonis • 1993)

boymester

2025. február 23.

0

Pontszám

10

Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!

Az utóbbi időben szépen belemásztam a sorozatban a 90-es évekbe, viszont jellemzően a death metal és a black metal szemszögéből nézve, hiszen a dömpingben könnyedén maradtak a háttérben kiváló, ámbár elfeledett előadók és lemezek. Az évtizedtől távolodni egyelőre nem szeretnék, de stílusok tekintetében itt az idő, hogy még mélyebbre ássunk, méghozzá a technikás, progresszív thrash metal fertőjébe. Igen, ilyen is akadt, ráadásul véleményem szerint ez a vonal pont ekkoriban élte csúcsidőszakát, csak a világ nem kívánt vele különösebben foglalkozni, mert az egyéb metal zenei történések lemosták a thrash kiadványokat, mint szétkenődött kabócát szokás a szélvédőről. Igaz ez a fősodorhoz közeli zenekarokra, a neves thrash központok szereplőire, az amerikaiakra, európaiakra egyaránt. De akkor mi a helyzet azokkal, akik még ebbe a ligába sem tudtak bekerülni pusztán azért, mert rossz helyen, rossz időben jöttek a világra? Jelen cikkem pont egy ilyen csapásról fog szólni, méghozzá az orosz Aspid (így egyszerűbb, mint cirill betűkkel) zenekarról, akiknek egyetlen lemeze született készült1992-ben (legalábbis demó szintjén, hogy aztán némi csiszolás után 93-ban véglegesítsék az anyagot).

Ez volt a Кровоизлияние, ami nagyjából úgy fordítható magyarra, hogy “Vérömleny”. Természetesen egy újabb kultikus státuszban tetszelgő anyagról van szó, ami ugyan nem ért el mainstream sikereket, mégsem tudok elmenni amellett, hogy ez a korong úgy csapódik be az ember dobhártyájába, mint egy világvégét elhozó kibaszott aszteroida. Sejthető, hogy az Aspid tagjai nem balalajkán tolták a talpalávalót.

Túlzottan sok információt persze nem volt könnyű bezsebelni róluk igyekezetem ellenére, ezért újfent segítségemre sietett a képzeletem is. Ennek hála lelki szemeim előtt úgy jelentek meg a zenekar tagjai, ahogy a Rocky IV.-ben láthattuk edzeni Ivan Dragot. Lehetséges, hogy valamiféle posztszovjet genetikai laboratóriumban tuningolták őket olyan szérumokkal, melyeket orosz kémek az akkori Ahteist, Mekong Delta, Coroner csapatok tagjainak izzadságcseppjeiből szintetizáltak. Ha már a hidegháború nem jött be, akkor bizony ők megmutatják, hogyan kell a thrasht hibátlanul tolni úgy, hogy az egyszerre legyen elképesztő és szórakoztató.

Az alanyok között négyen bizonyultak megfelelőnek arra, hogy ismét nagyhatalommá tegyék valamiben hazájukat. Az első  Alexander Sidorchik gitáros, akinek játéka annyira ötletes, friss és változatos még mai füllel is, hogy arra nehéz szavakat találni, Hű kísérője Vladimir Pyzhenkov basszer, aki megunta, hogy bárkinek is a kísérője legyen, úgyhogy nagyon gyakran lép elő a háttérdöngicsélésből és válik főszereplővé. Vasily Shapovalov (R.I.P. 2021) dobos az egyetlen, akinek a kiadvány után még volt zenei karrierje, bár már ebben a formációban is ő számított tapasztaltnak, hiszen hard rock és speed metal berkekben már kipróbálta magát. A hagyományos thrash menetelésbe rengeteg szokatlan váltást, ötletes ritmust csempészett, aminek alapjaiban ott csücsül a jó öreg jazz is. Az ő játéka miatt érdemes az anyagot igazán jó minőségben meghallgatni (akad pár komoly remastered felvétel).

És itt van persze Vitaly Kholopov énekes, akinek orgánuma annyira helyén van, hogy simán megugorja vele a produkció a nyelvek közötti különbségeket. Néha kegyetlenül karcos, mint egy szláv harcos, vagy üvölt, mert megtudta, hogy a vodka jövedéki adóját a duplájára emelték. Ha kell suttog, morog, lazán hörög, mindezt tökéletes összhangban a zenei háttérrel. Meg kell vallani ugyanis, hogy ez utóbbi az album igazi szíve-lelke még akkor is, ha szövegvilág tekintetében is odatették magukat a srácok. Az Aspid dalai ugyanis sokat kacérkodnak a sötét filozófiákkal, horrorisztikus gondolatmenetekkel, apokaliptikus és misztikus képekkel a szokásos “bulihimnuszokkal” ellentétben. Csordavokálból, közösen üvölthető részekből nem is kapunk annyit, mint egy szimpla thrash lemeztől, de kétlem, hogy ez bárkinek hiányozna, főleg, hogy elveszi a figyelmünket a közel háromnegyed órában áramló örömzenélés, aminek megszerkesztettsége, felépítése gyakorlatilag példaértékű és tanítani való. 

A csoda egy nagyon hangulatos, baljóslatú intróval veszi kezdetét. Ezt billentyűk segítségével csalják elő, amiből egyébként később nem igazán hallunk a korongon. A zenekar nevét adó, öndefiniáló Он пришёл (Аспид) elég gyorsan rátér a lényegre és elkezdi ontani a jobbnál jobb témákat. Hosszas instrumentális szakaszokból már itt sincs hiány, de talán ez az egyetlen dal, ahol valamiféle refrénbe is belefuthatunk. Hangzás tekintetében sem lehet nagyon belekötni az anyagba, persze én általában a 2007-ben kiadott remaster verziót szoktam leggyakrabban elővenni, bár tettem kísérletet az eredeti, még demóként rögzített anyaggal is, ahol rendesen recsegett-ropogott minden. A modernebb verzió egy fokkal még gyorsabbnak hat. Bőven akadnak robbanások a dalban, meg az egész korongon, a fékezhetetlen sebességgel szemben többször futhatunk bele fifikás, nyakatekert, mégis emészthető témákba, amik jól futnak ki az átlagosan 7 perc környékén mozgó dalokban. A harmadikként érkező К цели одной azonnali kedvenc lett már az első hallgatáskor, amit azóta nagyon sok követett. A lassan, progresszív futamokból építkező dal gyorsan begyújtja a rakétákat és olyan szólókkal áraszt el, hogy attól szem nem marad szárazon. Vihar módjára kapnak el az ütemek és szállítanak minket időn és téren át. A lemez közepén helyezkedik el a Дай мне (Пьеса для балета), ami nem kisebb klasszikus elődjénél. Ebben a dalban vannak a legsúlyosabb gitárok, a legkomolyabb matekozás és legváltozatosabb ének. Mivel szinte fullasztó, ezért hatását a Эй, ты enyhíti, vagy próbálja, mivel néhol igencsak betegesre sikerült annak ellenére, hogy a legrövidebb szerzemény. Hidegrázós áradatként érkezik a Там, где ночь, amiben tovább fokozódik a hangszeres teljesítmény, hogy aztán a Коматозное состояние csillogtasson klasszikusabb thrash erényeket. Így érkezünk el az album talán legékesebb koronájához, a pusztán instrumentális Кровоизлияние című darabhoz. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy igen, a thrash metal ilyen is lehet…

Az album eladási mutatói bizony kiakasztották a maga idejében a röhelyességi mércét, mégis, hazájukban ma már alapvetésként gondolnak erre a formációra, sőt, sokan már a tágasabb világban is felfedezték maguknak. Az Aspid a szibériai hideg közepén alkotott meg egy olyan korongot, amit bármikor odatehetünk egy viszonyítási alapként szolgáló thrash metal legenda legjobb dalcsokra mellé. A lemez megjelenésekor azonban Oroszország politikai és gazdasági káosz közepette próbált túlélni, így a zenekarnak esélye sem volt arra, hogy megfelelő fülekre és közegre találjon. Nem sokkal a nagylemez kiadása után a banda szétesett, teljesen eltűnt a zeneiparból. Komoly mértékben kellett az internet elterjedése és a zenerajongók elhivatottsága, hogy ismét beszéljenek róluk. Méltó helyüket sosem fogják elfoglalni a thrash metal nagyjai között ismeretségben, de még nagyon sokáig lesz olyan elvetemült gyűjtő, rajongó, akinek ez az album lesz a legértékesebb kincse.