Nagy nehezek csak átlendülünk a dermedt téli némaságából a kikelet duzzadó energiáiba. Figyelmünk óhatatlanul megtelik pozitív lökettel és még a homlokunkra vésett gondok barázdái is enyhülnek a tavasz ígéretes illat és látványvilága nyomán. De mit keressen egyáltalán ebben az emelt állapotban egy bánattal vert hangulat megélésének a képe? Talán a sírokon nem nyílik virág, nem borítja be tavasszal az ódon köveket az üde zöld borostyán? Miért ne kaphatna helyet egy ilyen kettős érzésvilág nektárjában tobzódó zenei produkció éppen a tavasz csúcspontján? Ha másért nem is, azért mindenképpen, mert minden szép dolog pont attól szomorú, hogy egyszer vége lesz. Akár a virágok, akár az élet bája. Egy ilyen újonnan nyílt sír-virág, az Opia. A nemzetközi formáció (Egyesült Királyság és Spanyolország) a gótikus doom metal mellett köteleződött el és a Hammerheart Records égisze alatt jelentkeznek április 25-én az I Welcome Thee, az Eternal Sleep című debütáló lemezükkel.
Ami olyan ősök hagyományai előtt tiszteleg, mint p.l.: a Swallow the Sun, My Dying Bride, Sentenced, vagy a Draconian. A megjelenő album, műfaj-hűen a halandóság, a kétségbeesés, a depresszió és a gyász témaköreit járja körül. Mélyen atmoszférikus lemezről van szó, ahol a lassú, zúzós tempók éteri dallamokkal összefonódva olyan élményt hoznak létre, amely a zene elhalása után is sokáig megmarad a hallgatóban. Az Opia debütálása bepillantást enged az elme legsivárabb aspektusaiba, megragadva a melankolikus szépséget az elkerülhetetlen vég elfogadásában. Zenéjükkel ezt az ambivalens érzést közvetítik, ahol a szépség és a szomorúság jó barátként jár kéz- a kézben, ezen a nyolc szerzeményen át.
Amit a These Pristine Memories borongós felvezetője nyit meg. A hangulatos szemfedél nehézségű intró, amit egyébként még szívesen hallgattam volna hosszabban is, kopogtat a Halál ajtaján. Az On Death’s Door Part I klasszikus felütéssel indít. Nem hallunk semmi olyat, amit eddig nem hallottunk volna más bandáktól, de ezt nagyon is fegyelmezett módon, a hangszereket és a dallamvezetést uralva teszik, ami végső sorban sokkal élvezetesebb, mint, ha egy amúgy jól működő műfajnak esne neki valaki megújítás címen. Ami érdekességként hat, hogy Tereza Rohelova énekesnő felel a teljes vokál-szekcióért. Azaz károgó és a tiszta énekért egyaránt. Ez utóbbi annyira nem áll jól neki, ezt még kellene egy kicsit csiszolni, bár vannak dalok (mint a szóban forgó szám), ahol egész szépen hozza az éteri részeket is. Nem mondom, hogy könnyű dolga van az énekesnőnek (főleg élőben!). Mindkét színtéren helytállni igencsak kihívással teli, teljesítményt igényelő produkció. Man Proposes, God Disposes akár az én életemről is szólhatna, de szerencsére a csapat nem engem vett górcső alá. Igen kellemese építkezik a szerzemény, a vaskos, súlyos doom riffek és a női ének tiszta ölesében, amik hagyományos módon emelkedik egy katartikusabb szintre, amit hűen támogatnak az adott dallamok. A Phoenix Griffiths és Daniel Tregenna gitárosok a műfaj kívánalmainak megfelelően kezelik hangszereiket, kíséret és dallamvezetést néhol lágyabb szólók is felhevítik. Összességében ez nem az a zene, ahol virtuóz villogást kell produkálni, itt inkább az érzelmeken és a hangulaton van a hangsúly. Ezeken keresztül operálnak az alkotások. A banda keveri a gótikus atmoszférát és a death/doom vonalat. Mégpedig úgy igyekszik ezt elkövetni, hogy azok bevéssék magukat a hallgatók emlékezetébe. Erre mondjuk egy jó példa a következő nóta, a The Fade. Ami elsősorban a melodikus énekvezetésre építkezik. Tereza tiszta énekhangja itt is egy kicsit bátortalannak éreztem, de összességében hozza, amit kelvárunk a darabtól.
The Eye tétel témái bennem egy kicsit a régi Gathering-féle pengetést juttatta az eszembe, de szép, -nyugodt tétel, amiben a billentyűk is szépen kiveszik a részüket. Jorge Afonso felelős a nagyzenekari betétekért, a gitárok elé történő szinti-szőnyeg lefektetéséért. Lehet, hogy William Butler Yeats szavai voltak a szeme előtt, amikor ezeket a részeket írták: „finoman lépj, mert az álmaimon gázolsz”. Mivel nagyon visszafogottan mutatkoznak meg a billentyű részek, szinte teljesen a zenébe süllyednek, pedig lehetett volna ezekre jobban hagyatkozni. Minden esetre, azért ott vannak és jól is teszik a dolgukat, viszont lehetett volna még árnyalni velük a képet (pl. zongorakíséret, nagyzenekari betétek, ahogy azt az intróban hallottuk). Alapvetően egy atmoszferikus alkotásról van szó, abban ilyen érzelmekre hajtó melodikus játékok bőven helyet kaphatnak, hiszen mi mást is arankánk, mint elmerülni ebben a rózsákkal kibélelt ében koporsóban? A soron következő Days Gone By izgalmasan indul. Itt Amorphis hatást is fellehet fedezni, de végig hűek maradnak a gothic-doom hagyományokhoz. Mondhatnánk, hogy ez egy lendületesebb tétele a korongnak. Itt sem találkozhatunk nagy újításokkal, lehetett volna nagyobb hangsúlyt fektetni a ragadósabb dallamokra (mint Pl. a The Fade című számban). Viszont, amit rendbe szedetten és élvezetes módon tárják fel a finom részleteket, hullámzó kiállásokat, témaváltásokat.
Még nem ejtettünk szól a ritmusszekcióról, amiért Richard Rees basszus gitáros és Sam Heffernan dobos képvisel. Az ő játékuk tiszteletteljesen hagyománytisztelő és pont ott támogatják meg a témákat, ahol szükség van rájuk. Mindkét hangszer szépen beilleszkedik a zenei összképbe és ezzel is megvalósítva az anyag szép, kiegyenlített hangzását. A következő dal, a Silence bánattól tornyosuló atmoszférája takarja el előlünk a nap utolsó sugarait is, ami szépen követi a korábbi dalírási stratégiát. Itt komolyabban megmutatkozik a szintetizátor, kalapálják a gitárok a koporsónkba a szöget, a vokál is drámai, de már éreztem, hogy nagyon nem kapunk újat a lemeztől. Egy kis kiüresedést éreztem már a lemez ezen szakaszában. Nem mondom, hogy elvesztettem volna vele a kapcsolatot, de éreztem, hogy I Welcome Thee, az Eternal Sleep már megélte a legszebb pillanatait. Végül elérkezünk a produkció utolsó darabjához, az On Death’s Door Part II-höz, ami keretként zárja a lemezt. Drámai pillanatokból itt sincs hiány. Jól kezelik a témaváltásokat, amikkel hangsúlyt adnak a durva részeknek, mint egy kis tisztelgés, mielőtt leengedik a koporsót a földbe. Az album végére pedig kialakult bennem az a vélemény, hogy értenek is ehhez a művelethez.
Az I Welcome Thee, az Eternal Sleep igazából semmi újat nem hoz, de milyen jól is teszi, hogy nem akar ilyen felesleges, művi aktusokba bocsátkozni. Ezt a műfajt úgy szeretjük, ahogy van, szomorúan, kesergőn, de gyönyörűen és ragyogóan. Ebben pedig hozza az elvártakat. Nem mondom, hogy a debütáló lemez még teljesen hibátlan, viszont sok kellemes pillanatot felvonultató gótikus atmoszférát teremtő lemezt hoztak össze. Lássuk be, ebből azért kevés van. Legalább is olyan bandából, aki tényleg vissza tudja adni azt az a tragikus szépséget, ami az emberben olykor megfogalmazódik, vagy éppenséggel elhatalmasodik rajta. Én kifejezetten örülök, ha felbukkan egy ilyen csapat a láthatáron, akik érzik, hogy mit kívánna ez a gothic/doom műfaj. Nem is könnyű belépni ebbe a körbe, hiszen a műfaj kötöttségek adottak, ennek ellenére úgy gondolom, hogy az Opia igen korrektül teljesített a debütáló lemezével. Nekem szép pillanatokat szerzett! Az, hogy a teljesen ismeretlen szintről a promo-videóikkal felhívták a figyelmemet, ezzel ezt a cikk megszületését kiváltva, bizonyítja azt, hogy van a bandában valami, amire érdemes odafigyelni. Remélhetőleg, még csiszolódnak, jobban kiforrnak a témák, jobban feltöltődnek melodikusabb részekkel. A zene mellett még külön elismerésemet váltotta ki, hogy a borítóra Natalia Drepina alkotását helyezték, akinek a munkásságát, személy szerint, igen nagyra tartom. Ízléses és jó választás! Innen kívánok a bandának sok sikereket és teljesítsék be az gyászmenetükkel az elmúlás és a bánat minden mélységét, szépségét!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
