Olyan rég foglalkoztam már a hagyományos értelemben vett heavy metal kiadvánnyal, a napokban azonban megkívántam valami szórakoztató, galoppos anyagot. A választásom az amerikai High Council második nagylemezére esett, ami hivatalosan április 11-én jelent meg. A csapat nem árul zsákbamacskát, ezt bőséggel jelzi már a lemez borítója is: régimódi fémzenét játszanak néhány kisebb csavarral fűszerezve. Ezek a „csavarok” olyan elemekben merülnek ki, amik egy kevés progresszív hozzáállást adnak hozzá a hagyományos heavy/power elemekhez, de az epikus jelzőt szintén gondatlanság lenne megvonni tőlük. A csillogó páncélok, a feddhetetlen hősök és fantasy klisék mögött azonban egy egészen megsüvegelendő teljesítményt nyújtó társasággal találhatjuk szembe magunkat. A High Council ugyanis nem ma kezdte az ipart: megalakulásuk évének egészen pontosan a 2003-at jelölték meg. Diszkográfiájuk mégsem mondható túl gazdagnak: 2018-as bemutatkozásukig csak 4 rövidebb, útkereső jellegű EP-t tudtak letenni az asztalra, a folytatásra pedig újabb 7 évet kellett várni. Ez, a Cruel And Unusual dalait meghallgatva elég sajnálatos, mert mire esetleg be tudnak majd futni, addigra kiöregszenek a szakmából. De az is lehet, hogy csak szeretnek sokat elidőzni a dalok formálásával, írásával. A lassúságra a tagcseréket sem tudjuk a szokásos módon ráhúzni indoklásként, mivel egyetlen gitároscserén kívül, ami idestova 16 éve történt, más esemény nem szakította meg náluk az alkotói folyamatokat.
A tagok kissé furcsa megjelenése (gyakran öltöznek bíróknak) mellett a szokatlanabb elemek megjelennek a zenében is, ami tovább árnyalja a képet és meg kell mondanom, elsőre meg is lepett rendesen. A dalokban találkozhatunk akusztikus részekkel, ikergitár és neoklasszikus futamokkal, de a basszusgitár is képes magához ragadni a gyeplőt. Időnként billentyűhangokkal mutogatnak a NWOBHM és a hard rock irányába, máskor meg folkos hangulatot varázsolnak egy váratlanul megjelenő fuvolajátékkal, a kimért cammogások és a dallamos ének kombinációja pedig akár még epikus doomnak is felfogható. Alapvetően Blind Guardian és az Eternal Champion kettősét lehet felhozni mellettük kapcsolódási pontként a nagy zenei áradatban, azonban a High Council esetében még mindig érzek némi bizonytalanságot a dalszerkezetek tekintetében. Olyan ez, mintha gyémántpalotát építenének egy kortalan varázslónak, de néhány ékkő helyére csak széndarabot tennének, valamint az időkeretet sem mindig tudják a legcélszerűbben kiaknázni.
Az albumot az egyik legdögösebb darab, a címadó tétel nyitja tördelt, mégis slágeres riffekkel és mivel egy viszonylag rövid szerzeménynek minősíthető a többi mellett, gyorsan szemben találhatjuk magunkat a vokállal is. A főnök ebben a tekintetben Bob Saunders, aki általánosan jó hanggal rendelkezik és képes fogósabb dallamokat is a fülünkbe applikálni. Teljesítményét tovább árnyalja, hogy Steve Donahue és Lou Di Domenico is kiveszi a részét az énekből, főleg az igen gyakori, de nem giccsbe hajló kórusok tekintetében. Ez a szerepek közötti osztozkodás egyébként az egész produkcióra érvényes: besegítenek a gitárok és a billentyűk terén is, ahol épp jó ötletnek érzik.
Kettős megítélésemet vívta ki magának a folytatásban érkező, első hosszabb szerzemény, a Routed In The Wood (By Eldings And Brackenguard), mert a folkos/akusztikus nyitánya bőven kimeríti a tucat fogalmát, azonban a berobbanó középtempós menetelés azonnal működni kezdett. A távoli, régi vágású billentyűk a nosztalgia hullámvasútra ültetnek fel, akárcsak a remek gitárszólók, majd a 6 és fél perces szerzemény utolsó negyede megint az ezerszer hallott heavy/power galoppozás útját választja. Érdekes, hogy a hasonló időkerettel rendelkező Liberatorban meg pont ez az ősi NWOBHM témázgatás a legfogósabb…
A még hosszabb Jackal volt az első tétel, ahol rápillantottam, mennyi idő van még vissza ebből a lemezből. A borzalmasan lassú nyitás, ami gondolom építkezés szeretett volna lenni, a 7 perces dal utolsó perceire eső néhány izgalmasabb gitárszóló mellett jobb lesütött szemmel elsuhanni. Félve is kezdtem neki a Plaguebringernek, ami már közel 8 percesnek ígérkezett, de legalább kellemeset csalódtam. A doomos, prog metalos részek végre a háttérbe nyomták kicsit az éneket és bátrabban járták a saját útjukat, bár az akusztikus zárást így is simán kukázhatták volna a végére. Ha pedig vég, akkor meg kell említenünk a záró Wildspace című dalt, ami úgymond keretbe zárva a lemezt visszatér a címadó játékosabb felfogásához.
Érdekes egy dolog ez a High Council, mert végig azt az érzést keltette bennem, hogy egy nagyszerű lemez elődjét, vázlatát, előfutárát kívánja bemutatni nekem, csak hát egy több, mint 20 éves brigádról van szó, nehéz elképzelni, hogy innen már sokkal feljebb vezet az út. Ilyen az, amikor ténylegesen kiváló zenészek alkotnak egy csapatot, de a dalszerzés valahogy nincs a helyzet magaslatán. Hihetetlen hullámzást tudnak megvalósítani a nagyszerű ötletek, hangulatok és az unalmas részek között, de ha más nem is, néhány tétel, köztük kifejezetten a nyitó dal bőven megérdemelnek egy hallgatást.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
