Képzeljük el, ahogy egy középkori egyetem professzora, aki két boncolás között sötét tanokkal múlatja az idejét, a lúdtollat gitárpengetőre cseréli, tudását pedig nem egy kódexbe, hanem hangjegyekbe önti, hogy így magyarázza el az utókornak, miért is nem érdemes különösebben örülni semminek. Ilyen gondolatmenet lehetett a kiindulópontja a 2010-ben indult, chicagói doom metal zenekarnak, a Professor Emeritusnak, akiknek bemutatkozó lemezére is „csupán” hét évet kellett várni. A Take Me To The Gallows születésének komótos körülményeit, a lassan formálódó, elhivatott underground arcokat felsorakoztató zenekart be is mutattam nektek még abban az évben, úgyhogy nem mehetek el szó nélkül a folytatás mellett sem, főleg, hogy a tisztes, de szerény debütálás után a csapat valódi fejlődést tudott felmutatni. A sok-sok évvel ezelőtt megkondított vészjósló harangok ezúttal tisztábban, közérthetőbben szólnak, a szórakoztató faktor pedig látványosan emelkedett (azok számára, akik értékelik azt az áporodott tömjénfüstbe mártott örömöt, amit egy Candlemass kazetta után lepörgetett Solitude Aeturnus bakelit hallgatása közben éreznek). Az évek alatt kiégetté vált professzor immár életének tanúságait jegyzi le nekünk, ahogy a cím is utal rá, rég elveszett korok és tájak bűvöletében.
A debütálást egyértelműen áthatotta a nosztalgia érzés, az első lemezes bizonytalanság és az erőteljes befolyásoltság az aktuális kedvencek által, az új anyagon viszont a zenekar már elindult a saját hang felé vezető úton. Persze a klasszikus epikus, heavy/doom metalt játszó csapatok árnyéka továbbra is egyeduralkodónak hat (ez nem is lehetne másképp), de a változatosabb, vagy inkább okosabb dalszerkezetek már kiléptek a tisztességes utánzat kategóriából. Az összképben sokkal kézzel foghatóbbá váltak továbbá az érzelmek is: a riffek vontatottabbak, sötétebbek, az ének pedig a pátosz mellett nyíltan hordozza magában a kiábrándultságot, sőt időnként még a halál közeledtével megjelenő dühöt is.
Persze a változás nem magától ment végbe, a formáción belül újabb cserék zajlottak le, amik erősen befolyásolták az A Land Long Gone megszületését. A zenekart alapító Lee Smith gitáros mellett maradt szintén gitáron Tyler Antram, valamint a basszer Jose Salazar, viszont a dobok mögé új embert ültettek Chris Avgerin személyében. Ugyan Chrisnek akad tapasztalata lassú sodrású zenékben (stoner/sludge és gótikus doom), játéka mégis brutális energiákat és precíz alapokat tud hozzáadni a friss szerzeményekhez. Olyannyira, hogy időnként úgy gondoltam, túl is dobolt néhány részt. Ezen felül a legfontosabb változás is megtörtént, ami egy epikus doom metal csapatot érinthet, ugyanis távozott soraik közül MP Papai („átigazolt” a hasonló stílusban mozgó Fer De Lance zenekarhoz, ők is új lemezzel érkeznek nemsokára…). A mikrofont Esteban Julian Pena ragadta magához a megüresedett szószéken, aki az Acerus nevű heavy metal hordában bizonyította már dalnoki képességeit. Hadba állításával a zenekar tett egy markánsabb lépést az Iron Maiden, Judas Priest irányába, de a zenében megjelenő menetelések, szólók is gondoskodnak róla, hogy jobban feszüljön rajtunk a bőrnadrág.
A bőséges játékidővel megáldott lemezt az A Corpse’s Dream nyitja, ahol a zenekar szépen ki is teríti minden ütőkártyáját. Ezek közül érdemes kiemelni a hangzást is, ami sokkal erőteljesebbre sikerült az előző anyagnál. A hangszerek tisztán, magabiztosan szólalnak meg, legyen szó a markánsabb riffekről, vagy a gitárfutamokról. A gyakori tempóváltások, a kórusok egyértelműen a modern kori Sorcerert, Crypt Sermont juttathatják eszünkbe, a grandiózusság pedig az Atlantean Kodexet is megidézheti. Egyedül a valóban fülben ragadó refrént hiányoltam a dalból, mivel dallamok terén egy átlagosabb power metalos lüktetést kapunk. Hasonló felfogásban született a szintén nagyívű, szépen építkező Zosimos is, annyi különbséggel, hogy csilingelő akusztikus elemekkel tették változatosabbá. A valamivel rövidebb Passage esetében válik egyértelművé a Maiden kapcsolat, mivel egy doomot csak nyomokban tartalmazó, ízig vérig NWOBHM tétellel van dolgunk. A három dal ugyan szórakoztató, de az igazi Professor Emeritus a Pragmatic Occlusiontól kezdi el kimutatni a foga fehérjét. A szűkösebb keretek között mozgó szerzeményben hatásosabbak a szólók és gitárfutamok és az ének is jóval kifejezőbb. Szintén erős lett a középtempóval menetelő Defeater, ahol már a fogósabb énektémákkal sem maradnak adósak.
Egy éles váltással támad a Hubris, ami akusztikus futamokkal és meglehetősen érzékeny énekkel indul, hogy fokozatosan vonjon be a Professor Emeritus világába. Itt érhető tetten azonban az említett túldobolás is. A lemez legrövidebb dala, a 4 perces Conundrum képes minden eddigi adalékot felidézni, ráadásul tényleg remek refrénnel rendelkezik. A doom mértékben arasznyi tételt természetesen a leghosszabb követi, hiszen elérkeztünk a záró Kalopsia Caveshez. Ez egy tipikusnak mondható monstrum, nem mellesleg a kiadvány legárnyaltabb és egyben legjobb darabja, igazi hidegrázós doom metal csemege.
Meglepett a zenekar ezzel a visszatéréssel és a minőségi ugrással, ami nem fogja a klasszikusok közé emelni őket, de mindenképp felhelyezi a műfaj térképére. A közel 53 perces anyagból lehetett volna ollózni, esetleg jobban rá lehetett volna feküdndi a himnikusabb refrénekre, amik szinte végig ott lógtak a levegőben, de végül csak kevés esetben érkeztek meg, összességében mégis egy nagyon igényes, jól összerakott dalcsokrot kapnak az érdeklődők. Az A Land Long Gone ráadásul nemcsak a lassú zenék szerelmeseinek okozhatnak kellemes perceket a hagyományos heavy metal megközelítésnek köszönhetően. Tegyetek vele egy próbát!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
