Cytotoxin
Biographyte

(Blood Blast Distribution • 2025)

boymester

2025. július 7.

2

Pontszám

8.5

Mindig nagy érdeklődéssel vetem bele magam azokba az anyagokba, ahol egy zenekar megpróbál kilépni az extrém világ sablontémáinak árnyékából: a halál, gonoszság, sötétség, háború igencsak túlhasznált gondolatain túl bőven akadnak még feldolgozandó traumák az emberiség történetében. Ilyen például a méltán híres, hírhedt csernobili katasztrófa, ami szintén nem hat az újdonság erejével, de nem is számít a legtöbbet latolgatott alapanyagok közé és meglehetősen széles körű hangulatot lehet felépíteni köré. Néhány Hangpróba körrel ezelőtt a Call of Pripyat depresszív, black/doom egyvelege kongatta meg a vészharangot a hallójárataimban az erős sugárzásra figyelmeztetve, most pedig a német Cytotoxin új lemeze vonzott vissza a Zónába. Nem emlékszem, hogy találkoztam volna már a csapattal, pedig már 15 éve ontják magukból a mérgező hulladékot technikás death metal formájában és immár az ötödik nagylemezüket tudták megtölteni radioaktív agymenéseikkel. Mindezt elég hatékonyan teszik, mivel úgy láttam, hogy a korábbi kiadványaik is viszonylag pozitív visszhangokat keltettek a metal közösségben. Ennek az lehet a legfőbb oka, hogy a témát kifejezetten komolyan veszik és nemcsak a technikás játékra, a céltalan brutalitásra helyezik a hangsúlyt, de igyekeznek mélyebb koncepciót kerekíteni az események köré. A katasztrófának rengeteg aspektusa megjelenik náluk, legyen szó a környezetre gyakorolt hatásokról, a személyes tragédiákról, vagy az elhagyatott városok kísérteties magányosságáról (a lemez címe ezúttal a sejtszinten megváltozott folyamatokra utal).

A album tempója, dühe messze kerül az öncélúságtól, sokkal inkább vetít elénk egy sötét dokumentumfilmet, amiben a gitárok élesen, precízen rajzolják ki előttünk a hideg vasbeton szerkezeteket, a dobok pedig a könyörtelen mechanizmusok gépies lüktetését (a viszonylag stabil formáció új dobost avatott Maximilian Panzer személyében) . A lemez modern, mégis szűkösnek ható hangzása igyekszik megidézni a hidegháborús hangulatot, melyben olyan erők szabadultak fel, ami nemcsak egy emberre, vagy szűkebb csoportra gyakorolt generációkon átívelő hatást, hanem az egész civilizációra. A projekt egyik lelke ezen felül Grimo (Sebastian Grihm), aki a szokásosnak mondható hörgést kifejezetten jól artikuláltan adja elő, hogy az extrém körítés ellenére maguk a dalszövegek is megkapják a nekik járó tiszteletet. A sorok között gyakran találkozhatunk konkrét helyszínekkel, eseményekkel és olyan részletekkel, amik különféle beszámolókból, valós történetekből származnak.

Az első, Hope Terminator című tétel gyorsan kiteríti a zenekar lapjait: végletekig feszített idegszálakon pengetik a szerteágazó, mégis könnyen követhető gitárokat, az átlagosan 4-5 perces tételeket pedig rengeteg tempóváltással és robbanással töltik fel. A dalban a késői evakuálás okozta pusztítás, a valódi felelősök hanyagsága köszön vissza és egészen furcsa leírni vele kapcsolatban azt, hogy voltaképp egy szórakoztató darab. Igaz ez a szerzemények többségére, mert ugyan témájukban nyersek, tárgyszerűek, annyira azért nem tudnak mély sebeket tépni és azokat sóval vastagon behinteni, mint mondjuk az említett depresszív black anyag. A Condemnesia ugyanebben a kettős érzetben tárja fel előttünk a kegyetlen valóságot és némileg betekintést nyújt a csapat alapos ismereteibe is. A dalban a kórházban haldokló sugárfertőzöttekkel foglalkoznak, akik felett értetlenül és tehetetlenül állnak az orvosok. A szövegbe beépítették Pripjaty egészségügyi intézményének szlogenjét is, ami nagyjából így értelmezhető: A nemzet egészsége az ország vagyona. Ez lett az egyik kedvencem az egész lemezről.

Igencsak sokkoló gitárokkal és részletes dalszövegekkel érkezik a Behind Armored Doors, amely a titkos katonai létesítmény, Majak szigorúan őrzött kapui mögé visznek minket. A második világháború után itt végezték az oroszok a legtöbb nukleáris kísérletet, sok balesettel és halálos áldozattal, bár ezekről nem szeretnek gyakran és részletesen nyilatkozni.

A címadó az atomenergia kettős természetére koncentrál: egyszerre a halál és az újjászületés szimbóluma. A dalban megjelennek a likvidátorok, akik az első vonalban harcoltak a katasztrófa elhárításáért, és akik saját életüket kockáztatták azért, hogy megfékezzék a radioaktív szennyeződést. Ezeknek a névtelen hősöknek nemcsak a szenvedését és elmúlását kapjuk meg a sorok között, mivel a tiszteletadás is felüti a fejét, aminek zenei átirata egy valamivel dallamosabb gitárszólóban csúcsosodik ki, majd egy kiváló levezető tételt is kap a Deadzone Desert képében. A The Everslave újfent a katasztrófa utóéletére koncentrál, de itt már az emberi tényező háttérbe szorulásával. Halott városok, vastag mérgező hamu borította területek tárulnak fel előttünk, melyeket mintegy magához ragadott a valós entitásként bemutatott reaktor. Sajnos maga a dal már nem lett annyira izgalmas, mint a témája, mivel gyakorlatilag a korábban hallott megoldások összeollózott, kissé átvariált átiratának tűnik. A kezdődő apátiából az igencsak brutális Eventless Horizon ránt ki minket monumentális futamaival és az újabb érdekes történelmi adalékokkal, melynek középpontjában most a hidegháború egyik ismert jelképe, a Csernobil közelében található Duga radar áll.

Egészen érdekes, már-már slágeres részeket bevetve (na meg nehézgépeket a keletkezett hulladék elszállítására) érkezik a Bulloverdozed, szintén tartva a minőséget, majd pedig a rövidebb Transition Of The Staring, ahol megintcsak egy összeollózott darabot kapunk annak ellenére, hogy szöveg tekintetében egy igen komor darabbal van dolgunk. A zárást felvezető Revelation Bibliai idézettel állítja párhuzamba az apokalipszis eljövetelét a valós eseményekkel, végül pedig a szintén kedvenccé vált From Bitter Rivers zárja a lemezt. A valamivel lassabb, 6 perc feletti dal ha nem is sok, de egy kevéske megnyugvást is hozhat számunka. A zónán áthaladó folyókról szól, melyek nemcsak megőrzik, de az egész világra elszállítják Ennek a folyamatnak azonban kettős megítélése van: első körben soha nem felejthetjük el a történteket, másodszor pedig az életnek nem lehet gátat szabni, a természet tisztára nyalja a sebeit, de megjegyzi, hogy kitől kapta azt…

Egész jól sikerült tehát ez a lemez, aminek azonban akad egy eddig ki nem mondott bűne, ami a cikkemre is teljes mértékben ráhúzható: ez pedig a hossza. A közel 50 perces játékidőt nem töltik ki annyira markáns zenei megoldások, hogy minden mozzanat a figyelem középpontjában maradhasson, néha érdekesebbnek tartottam a dalszövegek felfedezését. Akad pár töltelék tétel és unalmas pillanat, amikor egyszerűen sok lesz a Cytotoxinból és a sugárzásból. Ettől függetlenül a fogósabb tech death rajongók megtalálhatják a számításaikat a Biographyte esetében.