Ha meghallgatok egy lemezt, az azért van, mert várok egy érzést. Úgy gondolom, ezzel mindenki így van, hiszen amikor először találkozunk a metallal, rockzenével, akkor mindenkire mély benyomást gyakorol és gyakorlatilag örökre meghatározó lesz az, amire először rákattanunk. Emlékszem rá például, amikor először hallottam a Dream Theatertől az Images And Words lemezt, azon pedig a zenekar szerintem legzseniálisabb tételét a mai napig, a Metropolis (Part1: The Miracle And Sleeper) című darabját. Ahogy elemekre hullik benne minden, ahogy James LaBrie mentorálja a dallamok csúcspontjait, attól elsőre szó szerint hidegrázást kaptam és ha progresszív metalról van szó, ugyanarra az érzésre várok. Persze ezek egyre ritkábban érkeznek, ezért szeretek bátran csapongani a különféle stílusok között, hátha újra beüt a cucc és igen, ez már többször be is jött. Ha én akarok lenne az univerzum istencsászára, jöhet valami epikus vágta, hősi eposz, ha szkafander nélkül akarom magam az űrbe lőni, jöhetnek az atmoszférikus cuccok, bólogatáshoz és feszültségelvezetéshez groove, death, thrash anyagoknak van elsőbbségük, ha pedig azt akarom, ha pedig többre akarom becsülni az életemet, akkor funeral doommal látogatok el a pólus másik végletébe. Vannak azonban még ennél szélsőségesebb érzések is, igazi specifikus rettenetek, amelyek kiváltására nem sokan képesek, így ezeket igazi kincseknek tartom. Ebbe a kategóriába tartozik a 2006 óta tevékenykedő Hell nevű, egyszemélyes sludge/drone/doom projekt, amit csak egy Thou, Mizmor szintjén tudok emlegetni (hatások között azért ott figyel a legendás Burning Witch is), bár még ezek sem képesek ugyanazt adni (külön érdekesség, hogy ezek a zenei szörnyek szépen meg is találták egymást közös dolgokkal). Hogy mi is ez pontosan, azt nem könnyű meghatározni, de amikor megérkezett hozzánk a friss, Submersus című dalcsokor, azonnal beugrott róla egy kép.
Jártatok már úgy az életben, hogy valamit nagyon elbasztatok? De úgy igazán, jóvátehetetlenül. Elkövettetek egy olyan dolgot, aminek következményeire már nem vagytok ráhatással, egyetlen lehetőségetek pedig annyi, hogy sodródtok az árral, hátha valahogy jobb lesz minden. Napokon, heteken át emészted magad, miközben hatalmas gombócokban fojtod magadban a dühöt és kétségbeesést. Na, amikor felcsendül a Hell, akkor ezek a gombócok maguktól is létrejönnek, egyenesen a gyomrodban, ráadásul ahogy szűkül a hely odabenn, annál nyilvánvalóbbá válik a mozgolódásukból, hogy ezek igazából óriásira nőtt féreglárvák. Innentől kezdve elég egy tüsszentés, egy óvatlan mozdulat és a beleiddel együtt törnek elő a nagyvilágba… A Hell a mélységes undergroundból, a kazettamásolás és egymás fülébe suttogás korszakából indulva nőtte ki magát egy elismert entitássá, aminek immár ötödik nagylemezét valóban sokan várták, főleg, hogy majd 8 év telt el az előző, önmagáról elnevezett kiadvány óta. Ugyan visszamenőleg pótolgattam a fejlődés szakaszaiként funkcionáló albumokat, egyértelműen ez a 2017-es szörnyeteg volt az (valamint Matthew saját magáról elnevezett MSW kiadványa, ahol egyértelmű a funeral doom felé nyitás), ami miatt izgatottan ugrottam neki a Submersusnak már jóval a megjelenés előtt. A szemléletesen bemutatott alaphangulat a kőkemény, kompromisszummentes, erősítőgyilkos, feedback mániás sludge/doom csapásokon túl a jól beépített funeral doomnak, black metalnak, sőt folkos elemeknek volt a végterméke, amihez jó dalírás is párosult. Többet most sem vártam el a produkciótól, de azt sem tehettem meg, hogy lejjebb tegyem azt a bizonyos lécet.
Az emlegetett gombócok szerencsére első nekifutásra megjelentek, de ahogy vége lett a „kéjutazásnak”, nem tudtam elmenni amellett, hogy hiányérzetem támadt. Ugyan jóval a megjelenés előtt hozzájutottam a Hell adagomhoz, valahogy nehezen akartak testet ölteni róla a gondolatok, nem kapott el azonnal az ügybuzgóság, hogy a világ elé tárjam az újabb rettenetet. Az kétségtelen, hogy a Submersus egy újabb remek darab az életműben és az elemek is ugyanúgy a helyükön vannak, a lemez egésze azonban nem tűnik annyira egységesnek és átfogónak, mint elődje. A hangok még most is az asztenoszféra áramlásának sebességével és erejével vetekednek, de valamivel átláthatóbbá, kézzel foghatóbbá váltak, akárcsak M.S.W. vokálja, amely nem rugaszkodik el a gégemetszésen átesett idegbeteg ideáljától, mégsem hordoz magában annyi változatosságot, mint korábban. A lemez maga valamivel rövidebb lett az elődnél, a dalok előrehaladtával ez mögött nem koncepciót véltem felfedezni, csupán az ötletek megfogyatkozását.
A lemez borítóján ezúttal nem a pokol díszeleg, hanem egy, a vérvörös színben tekergő, kaotikusnak tűnő áramlat, melynek mégiscsak megvan a maga rendszere. Az album címe pont ebbe az áramlatba kíván belegyömöszölni minket, hogy szépen porrá őrlődjünk. Ennek a célnak tökéletesen eleget tesz a nyitó Hevy, aminek közel 10 percében alaposan kiismerhetjük a gombócképződési folyamat mikéntjét. Pusztulat mélység ugyan, de a dal első felében könnyedén kiismerhető riff fogad minket. Szerencsére valóban beindul az örvény és megtapasztalhatjuk, milyen a kézzel fogható, születőben lévő sludge klasszikus. Dalszövegek tekintetében sem tombol a kreativitás, hiszen a játékidő az embergyűlölet alaptézise köré épül fel. A Föld nem más, mint a bűntudat és fájdalom miatt haldokló fajunk sírja, a remény és a fény pedig az eleve elrendeltetett végzetünk felett lebegő hazug délibáb.
Ugyanezen recept szerint kezdődik a másodikként érkező, szintén 10 perc környékén mozgó Gravis, ami azonban szép lassan belecsúszik abba az áhítattal felturbózott ambient zuhatagba, ami a Hell lemez esetében nagyon jól működött, itt viszont részemről súlytalan maradt. Az instrumentális Factumnak több értelme volt, mint ennek a 3-4 perces merengésnek. A Mortemben érkezik meg igazán az, amit vártam a projekttől: a monumentalitás és a sajátos, lehangoltságban gyökerező spirituális magányosság. Alig kapunk rá az ízére, már jön is a záró Bog című darab, ami percekig engedi búgni a gitárt, mielőtt beindítaná a végső ítélet gépezetét. Érdekes a dal íve, alakulása, de nem tartom indokoltnak, hatásosnak. A maga módján gördülékeny (csiga tempóban csontot ropogtató inkább) előző korong után a Submersus inkább dalokban gondolkodik, de az egységes hangulat megteremtését célzó megmozdulások nem maradtak ki belőle. Ennek köszönhető talán leginkább a kettősség érzése a teljes kiadvánnyal kapcsolatban: valahogy nem oda és nem akkor kerültek dolgok, ahol igazán hatást tudtak volna gyakorolni, ráadásul az egyéb stílusokból is kevesebb jelenik meg. Ettől függetlenül a Hell nem hazudtolja meg magát, lehet vele óvatosan próbálkozni (ha kezdő vagy ebben a közegben, összetör a picsába és mosolyogva söpri kukába a szilánkjaidat), a komoly megpróbáltatás azonban megmarad a 2017-es dalcsokor privilégiumának.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
