Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
London szürke, ködös utcáinak rejtekéből született meg 1993-ban a Mourn nevű doom metal zenekar, akik saját korukban bizony nem számítottak általánosnak több okból sem. Akárcsak egy régi, elfeledett napló a padláson, ugyanúgy televan a történetük örömmel, bánattal és a műfajhoz tökéletesen passzoló misztikummal, aminek nemcsak egyetlen lemezük pazar külleme illeszkedik, de feltűnésük és eltűnésük is a metal színtérről. Kezdjük azzal, hogy nagy eséllyel az angol doom színtér egyik legráérősebb tehetsége alapította a csapatot még 1991-ben. Ez nem más, mint Will Palmer gitáros, aki képes hosszú évekre eltűnni a süllyesztőben, hogy aztán olyan röpke, de erős anyagok környékén tűnjön fel újra, mint a stoner/doom metal vonalon mozgó Sloth szintén egyetlen nagylemeze 2000-ből, vagy az évtizedek óta halott, legendás NWOBHM projekt, a Candlemass által is gyakran inspirációként emlegetett Angel Witch . De ott téblábolt a Mourn környékén az örök „majdnem híres” énekes, Simon Matravers is, aki végül a Solstice Lamentations lemezével és Halycon című EP-jével váltotta meg a jegyét az epikus doom énekesek csarnokába, hogy aztán felejthető vendégeskedéssel foglalkozzon évtizedekig. Az első években még Alastair Riddell is megfordult a végig bizonytalan jövővel megáldott banda kezdeményben, ő később a Blood Island Raiders, Age Of Taurus, Pombagira zenekarokkal bizonyított, de jelenleg is zenél (Brule, Under The Ashes).
Hogy lett ebből a fiatalokat tömörítő, cserélgető társasházból végül nagylemez és stabilnak mondható felállás? Úgy, hogy menet közben dalokkal is kísérleteztek, ezeket pedig 1993-ban demó formájában terjeszteni kezdték. Itt jön a csodálatos rész, hiszen a kiadvány azonnal felkeltette a Rise Above Records akkori elnőkének, Lee Dorrian-nek az érdeklősését, aki már ekkor is árgus szemekkel kutatta a tehetséges doom metal zenekarokat (őt ugye a Cathedral és a Napalm Death révén ismerhette meg a világ).
Jött is a lemezszerződés, amivel viszont ismét elment két év, természetesen további tagcserék miatt. A felvételek idejére Mark Cronin került a dobok mögé az elég sokáig tagnak számító Alan French pótlására, az említett Riddell pedig az akkor 19 éves Ali Reza Hakiminak adta át a helyét, ami az akusztikus gitár nagyobb hangsúlyát hozta magával. A dalszerzésben segédkező Steve Draysey basszer itt még állta a sarat. Na de ki énekel ebben a projektben? Nem más, mint az ismeretlenből érkező, majd oda visszatérő Caroline Wilson, aki a szebbik nem képviselőjeként az elsők között említhatő, mint női vokalista egy tradicionális doom metal zenekarban. Masszív, erőteljes énekhangja messze áll attól, amit sokan egy női metal énekesről gondolnak: nincsenek gótikus áriái, sem elegáns és kecses manírjai, extrém hangokban sem bővelkedik, csupán úgy énekel, mint egy hölgy a közeli füstös, dohos klubból, aki az esti műsora után visszatér hétköznapi gondokkal teletűzdelt, középszerű életéhez. Lehet, hogy ez elsőre nem tűnik túl bizalomgerjesztőnek, de pont ez a jelleg adja meg a Mourn egyediségének lényegét: egy bármiféle mesterkéltség nélküli anyagot, ami a saját egyszerűségében nagyszerű.
A címében is beszédes zenekar (és lemez) nem rejti véka alá, hogy a veszteséggel, a gyásszal, az emberi módon megélhető fájdalommal kíván foglalkozni, méghozzá elérhető, mindenki által hozzáférhető módon. Ugyanez igaz a zenei háttérre is, amiben akadnak dallamok, riffek, gitárszólók, de mindig épp annyira, hogy ne egyék bele magukat pofátlanul az agyunkba. Amit az adott pillanatban hallunk, arról érezzük, hogy jó, de nem biztos, hogy külön-külön mozdulatokat lennénk képesek felidézni a teljes anyagból. A felvett szerzemények régóta formálódnak, több zenész keze által változtak meg abba a formába, ami végül a lemezre került, ezért teljességgel egy csapatmunka eredményének érezhetjük egyéni teljesítmények kiugrása és hullámzása nélkül. Tempók és játékidők tekintetében is a tisztes középút, a megfontolt hozzáállás jelenléte a legnyilvánvalóbb: az öt perc környékén lavírozva kapunk lassú, de nem túl lassú tételeket, valamint heavy metalba hajló, lépegetősebb gyorsulásokat, amelyek azért nem túl gyorsak… Ez is a kompromisszummentesség egy formája, hiszen 95-ben sokan akartak kitűnni valamilyen módon a tömegből, a britek csupán egy jó doom metal dalcsokrot akartak letenni elénk.
Ahogy a dalszövegek faragtak sírkövet az álmoknak és a reményeknek, úgy a rengeteg bizonytalanság a zenekarnak, ami kapott akkora hátszelet, hogy felléphessen az Electric Wizard, Acrimony, Cathedral, Orange Goblin és az Anathema társaságában, de ez mégsem volt elég ahhoz, hogy az újabb elvesztett tagok végül a földbe döngöljék a projektet. Először Steve Draysey dobbantott, majd Caroline is búcsút mondott a Mournnak, valamint a metal zenének, hiszen egy sikerre semmiképp sem kárhoztatott klubénekesnőként folytatta pályafutását. Így vált a Mourn a heavy metal történelmében egy lábjegyzetté, amiről csak a beavatottak tudhatják, hogy milyen értékeket rejt magában. A műfaj kedvelői között elmondható, hogy létük a kultikus státusz felé mutat és két, korabeli nagyágyú meghallgatása közé beiktatva bizony a mai napig jól tud esni a zenéjük. Így gondolja a Rise Above is, akik a mai napig meg-megjelentetik a lemezt néhány alternatív felvétellel, demóval megtoldva.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
