A Spiritbox idén újra fejest ugrott a mélyvízbe, de ezúttal egy sokkal sötétebb, zavarosabb tengerbe merültek alá, mint 2021-ben. A Tsunami Seat hallgatva nem egy vitorlásban siklunk a szélcsendben, hanem egy nyugtalan tenger hullámai között hánykolódunk egy mentőcsónakban. Az Eternal Blue-hoz hasonlóan 43 perces lemez néha gyönyörű, de veszélyes zátonyra terel, máskor mutat egy szigetet, de végül sohasem köt ki, hanem ott hagy a nyílt vízen.
A kanadai metalcore együttes földrajzi és zenei szempontból sem tagadhatná le a gyökereit. A Haven With Two Faces az alkotók bevallása szerint a Vancouver-szigetre utal, és a progresszívabb irányt képviseli – ez a helyszín pedig amilyen festői lehet a valóságban, olyan zord az albumon. (Maga a haven kifejezés is több különböző konnotációval bír, jelenthet ugyanis szó szerinti kikötőt és metaforikus menedéket is.) És talán ez az egyetlen track, ami tényleg kétarcú, a maradék meg többé-kevésbé besorolható két kategória valamelyikébe.
A számok egy része talán a Spiritboxtól megszokotthoz képest is sötét hangulatú, amit remekül kiegészít a borító, a pár másodperces vizuálok, és persze a klipek monokróm, szemcsés fekete világa. Úgy tűnik, Michael Stringer gitáros a borús világ javára egyre inkább kezdi háttérbe szorítani a progos-metalcore-os vonalat, még inkább beemelve a vontatott, disszonáns riffeket és a komor ambiens témákat. Az ilyen számok közül mindenképpen No Loss No Love-ot emelném ki. A kissé experimentális track már a címével kitűnik a többi közül, ami elsőre a “No Pain No Gain” szlogen alternatív verziójának tűnik. Viccet félretéve, nem ez lett a kedvenc dalom, nem ebben vannak a legjobb riffek, nem ez a legfülbemászóbb, és számomra mégis a legnagyobb hatású és a legelgondolkodtatóbb alkotás az albumon. Mégpedig azért, mert annyira fura volt, hogy meg akartam szokni, és pont ezzel hagyott nyomot.
Bár a Spiritbox szövegek alapból mélyen filozofikusak (és nem túl vidámak), valószínűleg bármelyik gondolatot lehetne percekig elemezgetni, de ebben a számban volt az a sor, ami megragadta a fülemet, és azóta nem eresztette: I was surrounded by pearls that I could not eat | And diamonds that I could not drink (Körbevettek az ehetetlen gyöngyök és az ihatatlan gyémántok). Az első hallásra értelmetlen mondat talán azt jelenti, hogy az anyagi javak nem boldogítanak. Vagy egy szülőről szól, akinek az ajándékozás volt a szeretetnyelve, de a gyerek csak odafigyelést igényelt volna. Sőt az is lehet, hogy a korán jött hírnévvel járó csillogást és a tartós emberi kapcsolatok hiányát dolgozza fel. Mindenesetre a Spiritbox vélhetően akarta is, hogy figyeljünk erre a gondolatra, mert igazán érdekes zenei megoldással emelték ki: Courtney LaPlante nem kontrollált, méltóságteljes énekhangján vagy mély hörgéssel meséli el, hanem beszéddel, és nincs alatta gitár, csak kissé műfajidegen dobok.
Közben megmaradtak a kellemes, dallamos, szinte rádióbarát dalok, és az album címadója ezúttal is közéjük tartozik. A legjobb példa meg talán a záró track, ami a streaming korszakában különösen jelentős. Az automatikus lejátszások miatt fontos lett, hogy az albumok kiemelkedjenek környezetükből, és ne feltűnés nélkül érjenek véget. Manapság sok hallgató elvárja azt is, hogy egy lemez ne csak “best of” válogatás, hanem jól összerakott, koherens történet is legyen, viszont már nehéz újszerű és mégis működő szerkezetet kitalálni.
Az egyik jól bevált stratégia, hogy az utolsó szám a ballada. Ez mára kissé unalmassá vált, ezért néhányan inkább átrakták az utolsó előtti helyre, a lemez végén pedig elhelyeztek egy epikus hosszú számot, ami akár zeneileg vagy a szövegében visszautal az eddigiekre. Mindkét megoldás alapja, hogy az utolsó számnak így vagy úgy, de érzelmesnek kell lennie. A Deep End esetében ez sikerült, az eddigi sötét hangulatot feloldó, szinte szerelmes versként értelmezhető szövegével, címével és ismerős akkordmenetével méltó zárása az utazásunknak e kétarcú vidéken. Az Eternal Blue és különböző EP-k után nem meglepő, hogy a viszonylag rádióbarát számok és az elborult metálságok nem egy-egy tömbben vannak, hanem váltakoznak az albumon belül. Ez az egyértelmű sokkhatáson túl több okból is okos lépés. Egyrészt nem engedik meg a rajongóiknak, hogy elmeneküljenek az egyik stílus elől, hanem végighallgattatják velük az egész diszkográfiájukat.
Másrészt ezzel kikerülik a zeneipar örök kihívását, amellyel a legtöbb előadó előbb-utóbb szembesül. Ha leegyszerűsítjük, akkor két bélyeg közül választhatnak a rajongótábor és a közvélemény részéről: lehetnek begyöpösödött zenészek, akik nem tudnak megújulni, vagy beletörődhetnek, hogy eladták magukat, és már nem ugyanúgy szólnak, mint régen.
Szintén feltűnő, hogy – ellentétben mondjuk a metálos körökön kívül is ismert, sőt sokszor talán csak ott igazán elfogadott Sleep Tokennel szemben – igen ritkán keverik ezt a két hangulatot egy számon belül. Mintha felismerték volna, hogy a stíluskeverés lehetséges, de nem feltétlenül szükséges egy jó számhoz. A címválasztások is hasonlóan tudatosak. A címek megjelennek a dalszövegekben, így kereshetővé válnak, és a tracklistet meglátva már egyből dúdolhatunk egy dallamot. A hangulatuk is stimmel a zenei világhoz: lehetett sejteni meghallgatás előtt, hogy mondjuk a Fata Morgana komoly, a Keep Sweet meg inkább aranyos lesz.
A Spiritbox nem stílusalbumokat készít, hanem minden új megjelenéssel folytatja, amit elkezdett, és közben mégse lehetne azt mondani, hogy mindegyik szám ugyanúgy hangzik. Az új lemezről legfeljebb a Perfect Soul emlékeztet kicsit az Eternal Blue-t záró Constance-re, de a hangulata és az albumban betöltött szerepe annyira más, hogy ez sem zavaró. Mivel ez még csak a második nagylemezük, felmerülhet a kérdés, hogyan tettek szert ilyen gyorsan ekkora hírnévre és elismertségre. Bár mindenképpen jól áll nekik, hogy a pokol legaljáig hangolt gitárok tetejébe egy kellemes női hangot tettek, a Spiritbox nem a nemi szereposztásának köszönheti a pozícióját, hanem a tudatos döntéseinek. A kanadai zenekar sokat tett az ellen, hogy a “female fronted” műfajmegjelöléssé váljon.
Anélkül alakítottak ki egyedi hangzást, hogy meghajoltak volna a műfajkeverésekkel operáló modern metalban bejáratott kliséknek (trap beat a verze alatt, szaxofonszóló a dal végén, csak hogy két példát említsek), és a szövegek sem felszínes gondolatokat fogalmaznak meg költői szókészlettel, hanem valóban mélyek. A Spiritbox nem úgy experimentális, ahogy ma illik, nem a megszokott sémákat csomagolják át, hanem egyszerűen, autentikusan egyediek – ezért esélyes, hogy nem fognak elveszni a süllyesztőben.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
