Hatodik albumával tért vissza idén a Stone Machine Electric. A texasi trió a Faces című lemezével egy több szempontból is izgalmas projektet tár elénk. Hasonlóan a korábbi pár megjelenéséhez, az SME itt sem a fuzzszörnyet akarja ránk szabadítani és nem cseppfolyósítani kívánja az agyunkat, hanem egy kísérletezőbb, sokoldalúbb stoner/sludge lemezzel igyekszik a saját univerzumának egy szegletét bemutatni. Ennek az albumnak az esetében fontosnak tartom azt, hogy mind a hat számán egyesével menjünk végig a lemeznek, mert így fog kirajzolódni az album mögötti vélt koncepció.
A nyitószám, a Just Another Wizard egy többnyire lágy, meditatív dal, közel-keleties beütéssel. A szintetizátor és a fúvósra emlékeztető hangszer, valamint a kántáló ének Al Cisneros és az OM gitárral kiegészített spirituális világát eleveníti meg. Ez a teljes album legbensőségesebb, leglassabb része. Az éteri első szám után ezzel szemben a Walls of Hate egy sokkal nyersebb, erőszakosabb, lefojtott gitárokkal, gurgulázó vokállal és sludge-osabb játékkal vált át egy szinte másik műfajba. Egyedül a tempó és a hangszerelés emlékeztet minket az előző számra. A Chroma-ról szerintem nincs élő ember (de még halott sem) akinek nem a Led Zeppelin Kashmir című legendás száma jutna eszébe. Nem tudom, hogy lustaságról vagy tudatos tisztelgésről van szó (hajlok ez utóbbi felé) de sokkal több egyediséget kellett volna csempészni ebbe a dalba.
Három track, három különböző stílus. Ekkor kezdett el számomra értelmet nyerni a Faces elnevezése az albumnak. Mintha a Stone machine Electric felvonultatta volna a műfajra jellemző, rájuk hatást gyakorló zenekarok jellemvonásait, ezzel megmutatva a stoner/sludge világ megannyi arcát. Korábbi albumaiknál is megannyi elemet kevert a SME, viszont számról számra ennyire elkülönítve és ilyen mértékben nem volt jellemző. Persze könnyen elképzelhető, hogy csak én erőltetem bele az albumba ezt a tudatos tervezést.
A „B” oldal első száma a Manic lett számomra a legélvezetesebb a Faces-ről. A galoppozó gitár kellemes lüktetést, a súlyos riffek erőt adnak a dalnak. A track második fele pedig tulajdonképpen egy hosszan elnyújtott gitárszóló. Felidézni sem tudom mikor hallottam utoljára ilyen tartalmas, vérpezsdítő szólót új albumon. Üdítő élmény volt. A Price of It All egy klasszikusabb, rockosabb felvétel, ha nagyon akarom még egy kis bluest is fel tudok fedezni benne. Az utolsó szám, a The Alp viszont gyenge lett. Itt már mintha elfogyott volna a fantázia. Egy semmilyen sludge töltetlékszámnak érződik aminek a létét csak az indokolja, hogy LP-ként láthasson napvilágot a Faces.
Ezzel a gyors bemutatással remélem sikerült érzékeltetni azt a tarkaságot amit a kritika legelején sugallni szerettem volna. Ha igaz a korábbi felvetésem az arcokról és a műfajokról, akkor minden számhoz lehet párosítani egy olyan előadót, aki inspirációként szolgált az adott dalnak, aminek a világát, hangulatát a track meg szeretné idézni. Ennek a bizonyításához sajnos nem rendelkezek elég ismeretekkel, tapasztalattal. Meghagynám ezt házi feladatnak a mélyen tisztelt publikumnak.
Az végső benyomásom egyébként pozitív, még annak ellenére is, hogy sok karizmát nem sikerült belevinni a dalokba. Megvannak a maga pillanatai, jól szól és célt is ért abból a szempontból, hogy jól szórakoztam a hallgatása közben.
A Stone Machine Electric keresztülkalauzol bennünket a saját maga stoner és sludge pszichedelikus kiállításán. Minden szám egy külön történet, egy külön műalkotás a tárlat repertoárában. Percekig elidőzünk egy-egy kép előtt és találgatjuk, hogy melyik művész vonásai sejlenek fel az SME festményei mögött. Sajnos a legnagyobb erőssége ennek az albumnak a legnagyobb hátránya is egyben: a sokszínűség. Habár én értékelem ezt a művészi koncepciót, könnyen el tudom képzelni, hogy sokakat ki fog dobni a konzisztens élményből ez a kavalkád, de abba is biztos vagyok, hogy legalább egy kedvére való dalt mindenki találni fog magának.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
