Ha az ember veszi a fáradtságot és keresztülrágja magát a világon előforduló Doomsday nevű formációk sokaságán, nagy eséllyel belefuthat egy olyan produkcióba is, ami alkalmasint nem lesz instant csalódás. Persze az én kapcsolatom nem így indult az oaklandi hordával, szokás szerint úgy haraptam rá a pofás borítóképre, mint a nagy fehér cápa a gyanútlan szőkére és ezúttal nem kellett néhány rágás és ízlelgetés után a padlóra köpnöm azt, amit elrejtett a világ elől (gondolok itt a fizikai példányra). A lényeg az, hogy a digi promó random csatlakozott az állandóan váltakozó, ismeretlen lemezeket felvonultató „utazós” gyűjteményembe és ahogy az lenni szokott egy cikk megszületése előtt, újra és újra visszakívánkozott a hallójárataimba.. Ez már csak azért is meglepő, mivel a Doomsday 80%-ban klasszikus thrash banda, amit ritkán hallgatok. Nincs gondom a műfajjal, széles vigyorral veszek elő egy Beneath The Remainst, vagy üvöltöm a konyhában a paradicsomleves kevergetése közben a vörösre reflektálva, hogy Slaaayyyyeeer, de komoly gondban lennék, ha fel kellene sorolnom a nagy öregeken túl olyan előadókat, amiket rendszeresen csatasorba állítok. Az utóbbi években kissé erőre kapó, technikás, progresszív elemeket felvonultató mellékág, ami valamikor a 90-es évek elején élte virágkorát, fel tudta kelteni az érdeklődésem, de a többi, alapvetően egyébként igényes múltidéző korong egyszerűen nem fogott meg.
És itt érkezünk meg ismét a Doomsdayhez, akiknek elcsépelt neve már csak azért is fájó, mert nem nyugdíjas korú társasághoz van szerencsénk, akiknél a szűk farmer nem csak stíluskellék, hanem összetartó erő. A 2017 környékén indult zenekar már a megalakulása után elkezdte szórni magából az EP-ket, demókat, promókat, single kiadványokat, ezeknek pedig valamikor 2020 után lett meg az eredménye, amikor elkezdtek érkezni a pozitív visszajelzések. A sok évnyi formálódásra bőven volt idejük, talán néhányan menet közben érték el a felnőttségi küszöböt, a munkájuknak pedig úgy gondolom, hogy a Never Known Peace egy betonbiztos, megkérdőjelezhetetlen eredménye lett. Ennek kulcsa pont a fiatalos energia és az a néhány extra, amit beletolnak a teljesen ismerős formavilágba. Hiába csendülnek fel időnként valahonnan ismerős témák, hiába érezzük már szinte a pórusainkban egy-két dal után, hogy mikor érkezik az együtt üvölthető csordavokál, a lemez dalai végig magukban hordozzák a kivédhetetlen lendületet. Olyan, mintha az öreg Mike Tysonnal állnál szemben: attól függetlenül, hogy kocsányon lóg a bőr a képén, egyetlen maflással kiterít. Utána nemcsak a korábbi hülye ötleteidet értékeled át az életedben, de azt is, hogy minden magabiztosságod ellenére igencsak alul vagy a táplálékláncban, ha fizikai erőről van szó.
A Never Known Peace sem várja meg a sokadik gongot, hiszen alig több, mint fél órás játékideje a rövid kiadványok táborába sorolja. Az időkeret azonban bőven ki van maxolva, mert a hangerőért ordító hangzás és a folyamatosan feszültségben tartó dalokból sikerült tíz darabot is belezsúfolni úgy, hogy nem hagynak maguk után hiányérzetet. Ryan Calaveras és Robert DeLorenzi gitárosok akár lophatnák is a show-t azzal, hogy mindbe sikerült emlékezetes groove bólogatásokat és már-már technikás thrash szélviharokat teremteniük nagyszerű szólókkal tarkítva. Ha néhány éve nem veszítettem volna el egy jó barátomat, aki élt-halt a thrash metalért, különösen a gitárszólókért, akkor már első hallgatás után küldtem volna neki az anyagot, mert ez a felső kategóriába tartozik. Persze vendég is kell az ilyen teljesítmény mellé, úgyhogy a Ripped To Shreds gitárosának (Andrew Lee) is jutott néhány remek pillanat (Holy Justice, Remnants Of Spite című dalokban.
Nem feledkezhetünk meg a ritmusszekcióról sem, hiszen Glendon Diaz gépies basszusjátéka teszi megállíthatatlanná a tételeket, míg Eddie Vigil a sebesség majd minden kombinációját bemutatja nekünk igencsak erőteljes ütésekkel. Mindezek mellett már alapnak számít Carlos Velazquez erőteljes, ordítós vokálja, ami néhol a death metallal kacérkodik, máskor meg a csordavokálokkal karöltve tud remek refréneket összehozni. Ilyen lenne az, ha Tom Araya és Steve Souza 30 évvel fiatalabb egyvelege beugrana egy körre a Madballba üvültözni.
A változatosság tehát ott van a zenében, az énekben, sőt, ahogy a 80%-al utaltam rá, a stílusokban is. A Never Known Peace ugyanis a műfaji határokon átíveló fúzió igazán ékes példája. Nagy gondban lennénk, ha a thrash mellett meg kellene határoznunk, mennyi benne az időtlen heavy metal, a punkkal is kacérkodó metallic hardcore, a death metal, a groove, vagy akár az itt-ott befigyelő doom lassulás. Olyan, mintha a Bay Area vonalon szocializálódott fiatalok ügyes zsebmetszők módjára kifosztották volna az összes többi irányzatot, hogy azt akár egy másolást cover tételként teremtsék újra. Mindez nem a véletlen műve, hanem a teljes tudatosságé, hiszen Carlos egy interjúban úgy mutatta be a korongot, mint egy „szerelmes levelet” mindennek, amin felnevelkedtek és komoly hatást gyakorolt rájuk. Ezeket bőszen fel is sorolták: Exodus, Power Trip, Nuclear Assault, Slayer, Sepultura, Metallica, Municipal Waste, Enforced, Cro-Mags, Sick Of It All… Hallgassátok meg a Never Known Peace-t és jelezzetek kommentben, hogy átjöttek-e ennek a levélnek az üzenetei.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Ez egy nagyon faja lemez, sokat toltam, meg fog is még pörögni!