Nem tudom pontosan, hogy a szokásos átláthatatlan lemezdömping miatt volt, vagy pusztán a lemezcím rettentett el (Så kom mørket og tog mig på ordet en sort sky af minder i afgørende stunder frosset fast i mit indre jeg håber det forsvinder med lyset at dø eller blive fri) a jóval egyszerűbb nevet viselő Morild projekt bemutatkozó lemezétől, de mindenképp pótolni fogom. Ennek oka igen egyszerű: a banda szinte a semmiből letette a lábam elé az idei év egyik legjobb fekete fém korongját, legalábbis azt a fajtát, amit én nagyon szeretek. Tudom, hogy néha Dunát lehetne rekeszteni a melodikus, atmoszférikus black metal kiadványokkal, pont ezért nehéz megtalálni közöttük azokat, amelyek igazán megfelelhetnek számunkra. Mondhatjuk tehát, hogy mázlim volt, de az is lehet, hogy a YouTube kezdi egyre pontosabban kiismerni, mivel ragadhatja meg a figyelmemet. Szóval itt találkoztunk mi ketten és azóta is gyakran randizgatunk, ha akad rá egy röpke pillanat a hétköznapok sodrában.
Na jó, a dánok esetében ez a pillanat jó háromnegyed órát jelent, mivel a korong egységes lávafolyamként működik a legjobban. Az anyag „mélységét” már a zenekar nevének jelentéséből is sejthetjük, hiszen ez egy skandináv kifejezés a tengerek mélyén élő planktonok különleges viselkedésére, amikor az áramlatoknak köszönhetően foszforeszkálni kezdenek. Régies jelentésében a „tenger tüzének” vagy „szikrázó víznek” is fordíthatjuk, kinek hogy tetszik. Ennek igazából a bemutatkozó anyagon volt hatása, mivel a Disse Fugle Får Ingen At Se elszakad a földi környezettől és a kozmosz rejtélyes zugaiba kalaúzol minket, ahol egy felfoghatatlan méretű erő készül eltörölni magát a létezést mit sem foglalkozva egy olyan jelentéktelen, parányi képződménnyel, mint az ember.
Egy ilyen téma feldolgozásánál első körben a hangzás az, amit érdemes górcső alá vennünk, főleg, hogy a zenekar ennek érezhetően komoly prioritást szán. Eleve sokat számít, hogy három gitárossal találjuk szembe magunkat (Jakob Georg Nielsen, Lasse Heidner és Tue Krebs Roikjer), aminek köszönhetően vastagon rétegelt húrtépést hallhatunk. A különféle tremolo futamok szépen elkülönülnek egymástól, összességében azonban pusztító, monumentális örvényt képesek alkotni, ami az egész anyag lelkét adják. Nem beszélhetünk lo-fi black metalról, de ez a megoldás éppolyan rideg és embertelen, ahogy azt elvárhatjuk. A ritmusszekció a háttérbe szorul mellettük, a dob (Simon Frenning Sørensen) és a basszus (Kristoffer Alm) csak a nyugodtabb pillanatokban tudja átrágni magát az egyébként érezhetően jól megtervezett áramlatokon. Fontos még megemlíteni a vokált is, mert ebből szinte mindenki kiveszi a részét, de sok jóra ne számítsunk hangszínek terén. A legtöbb esetben torokmetszett, idegenkedő, háttérből előbukkanó károgással van dolgunk igazán hátborzongató kivitelben.
Az ilyen tételek beéréséhez, a monotónia katartikus irányba való sodródásához időre van szükség, amit meg is kapunk a zenekartól, hiszen a 46 perces anyagon összesen 4 tétel osztozkodik. Ebből az első, Retten Til Resterne a legrövidebb a maga kb. 8 percével, ennek ellenére az egyik legintenzívebb szerzemény. Lassú, komor hangokkal és lágy női énekhanggal kezd, amelyekből gyorsan kibontakozik a banda már említett minden erénye. A rétegek egymásra épülése, megfelelő ütemben történő bevezetése szépen kiküszöböli az unalmassá és öncélúvá válást. A dal bemutatja a bukás, a megsemmisülés pillanatát, míg az utána érkező, valamivel általánosabb dalszerkezetű Træt a kimerültséget, a küzdelem hiábavalóságának feszültségét állítja a középpontba. A harmadikként érkező 1000 kroppe sem ad feloldozást annak ellenére, hogy nagyrészt ambient tétellel van dolgunk. A kezdetekben nyugalmat árasztó instrumentális tételbe hamarosan beúsznak a torz gitárok és a sikoltozó, rideg vokál is. A csúcspont természetesen a címadó darab a maga 15 percével. Az előző dalhoz kapcsolódva lassan indul be és a női andalgás is visszatér, majd fokozatosan lesz egyre gyorsabb és agresszívebb, míg végül ismét dark ambientbe torkollunk. Ez az ambient azonban eltér elődjétől, inkább egy nyugalmi állapot felé terel minket posztapokaliptikus filmekbe illő hangulatával, amit azért feloldozásnak nem mondanék.
Nem a tartalmával, újszerűsével fog feltűnést kelteni a Morild, a viszonylag fiatal csapat mégis tud valami frissességet adni a műfajnak gondos felépítésével, átgondolt szerkezetével. Mindenképp ajánlom.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
