Bizonyára sosem fognak a rajongók kiegyezni abban, hogy mely a legjobb éra vagy lemez a legendás progresszív metal/melo death Amorphis munkásságában. Viszont abban talán mindannyian egyet értünk ,hogy a több mint harminc éve aktív együttes életpályája során vannak csúcspontok és kisebb megakadások is, amit kivetíthetünk akár a banda lemezeinek a minőségére, akár azok zenei megújulási képességére. Ténylegesen komoly elvárás egy ilyen régóta fennálló zenekartól, hogy mindig a legjobb minőséget szállítsa le a soron következő korongjával. Emellett kiszolgálni azokat a rajongókat, akik várják a biztos, hagyományos megoldásokat, illetve azokét, akik a megújulás iránt óhajukat akarják beteljesedni egy soron következő produktum kapcsán. Természetesen lehet a zenei teljesítményt bizonyos mértékig objektíven pontozni, de a hozzá kapcsolódó érzést, élményeket nem, egyedi ízlés erősen szubjektív. Szemely szerint ezért elzárkóznék attól, hogy bármiféle egyéni rangsort vagy favoritokat állítsak fel a banda munkásságában. Hiszen mindenkinek megvan a maga kedvence, vagy szakasza. Jó magam a legendás zenekart az általános iskolás koromban ismertem meg a Tales from the Thousand Lakes lemezükkel, viszont itt már el is távolodtam a bandától. Ahogy teletek az évtizedek és ezzel egyidejűleg az én zenei ízlésem is erősen formálódott, így a bandához az Under the Red Cloud album kapcsán vezetett vissza az utam. Azóta rendre követem és várom a zenekar legújabb nagylemezeit. Mivel a megelőző Halo lemezük, a Queen Of Time után egy erősebb lendületet adott a muzsikájuknak, így nagy kíváncsisággal tekintettem a szeptember-ben megjelenő 15. nagy lemezük kapcsán.
A September 26-án a Reigning Phoenix Music gondozásában megjelent Borderland szakított a megelőző három kiadvány borító koncepciójával. Elismerem, hogy ezek roppant igényes és kiváló alkotások voltak, de személy szerint jobban kedvelem az olyan lemezborítókat, amiről egy tényleges jelenet köszön vissza, mintsem bonyolult geometriai formákból szőtt ábrázolások összessége. Örömmel konstatáltam, hogy egy friss vizuális koncepcióval ruházták fel az az aktuális anyagot. A holland Marald Art. készített festmény számomra egyfajta megújulás képét sejtette. Ez mindenképpen bizakodásra adott okot. Mivel az elmúlt három lemez nagyjából egy összetartó zenei és vizuális elgondolást tudhatott magáénak, amik közül én az Under The Red Clouds tartom a legkiemelkedőbbnek, így tíz év után valóban ideje volt a bandának egy új fejezetet nyitni. Az korábban közzétett dalok érdekes, azonban vegyes, a modern és hagyományos megoldások ötvözetét vizionálták a hallgatók el az új kiadvány kapcsán. Ezért nagy érdeklődéssel vetettem bele magam a Borderland megismerésébe, amivel szigorúan megvártam azt, amikor kézbe vehetem a saját fizikai példányomat, nem csorbítva minőség és az együttes iránt érzett elkötelezettségemet. A meglepetés, vagy inkább, megnyugtató érzés, már az albumnyitó Circle kapcsán, Esa Holopainen gitártónusának első megszólalása után jelentkezett. A Halo jellegzetes zenei megoldásai tárulkozik elénk, de egy kicsit tovább gondolva, részletezve és nem utolsó sorban megvaskosítva. A gyönyörű képet megfestő dalszöveg, melyek amúgy az egész lemez tekintetében roppant igényesre sikerültek, és ezen az erős felütés után következik a korábban közre adott Bones című nóta. Ami talán abból a szempontból érdekes, hogy a korai korszak death metal nyersesége köszön vissza keleties-pszichologikus melódiákba ágyazva. Ezt a zordabb muzikális képet viszont feloldja Tomi Joutsen dallamos tiszta ének hangjával és könnyedebb dalvezetéssel. Tehát egy hagyományos amorphis-féle megoldás tükröződik vissza a nótából. Ellenben a kiadvány legkeményebb szerzeménye.
A fin mitológiából a Manala-val (Holtak Birodalmával) foglalkozó dal Dancing Shadows már egy kicsit bontja ezt a stabil felütést. Egyébként korántsem sötét, inkább az örök körforgásba történő belépés, a természettel, mindenséggel való egyesülés témáját járja körül, szépséges leírásokkal. Azonban ez egy szinte már popos, rádióbarát sláger, főként a ritmusszekió és a billentyűjátéknak köszönhetően. El tudom képzelni, hogy ez a tétel megosztó lehet a rajongók körében. Részemről teljes nyitottsággal fordulok a mindenféle határtágító megoldások felé, ha az megragad és zeneileg is élvezhető. Viszont el tudom képzelni, hogy néhány rajongó számára ez már eltávolodásként hathat. Viszont a korongtól ezt ne tegyék, mert a soron következő Fog to Fog már egy nosztalgikus hangulatot idézőbb alkotás. A hagyományosabb megszólalású ritmusgitárba ágyazott midi-zongora betétekkel kiegészülve, mondhatni egy klasszikus darab. A hömpölygő melódiákkal játszó dal a közepén lévő hatásos gitárszólóval igazán remekbe szabott tétele a lemeznek. A tudás megszerzéséről szóló nóta a dal-szöveg tekintetében itt is hordoz jó pár libabőrős részt, például: „Az ég boltozatáról elloptam a hold varázslatos dalát”… csak hogy a kedvenc részemet említsem belőle. Egyébként pont a lényeget ragadják meg a sorok, hogy a tudásvágy során, miután megtanultuk azt, amit meg kellett, el idéző jelben kell is kell felejtenünk azt, mert onnantól már az egó irányít.
A The Strange, a bandában 99-óta játszó Santeri Kallio kellemes billentyű témájával indít, amibe becsatlakoznak a gitárok, egy tipikus megoldásuk, de az eredmény még mindig elismerést kiváltó. A tétel leginkább a dallamos éneknek, refrénnek köszönhetően nyerte el a tetszésemet. Mindemellett itt meg kell említenem azt a profizmust amivel a nótákat építik fel, Minden szerzemény érthető kerettel, felépítéssel dolgozik, a rétegelt hangzás, hangszerelés eredménye pedig a banda profizmusáról árulkodik. A Esa Holopainen és Tomi Koivusaari gitárosok kiválóan felépített húrosok kettősével, a szintén ősi tag, Olli-Pekka Laine, bőgőjátékával kiegészülve ismét elvarázsolják a hallgatót. A veterán ütős, Jan Rechberger játéka kapcsán, amit külön kiemelnék, hogy kellemesen illeszkedik a zenébe, a dob hangzása nagyon ellett találva, kifejezetten finom és ízlésesen húzódik meg a többi hangszer alatt. Ezek talán el is várhatók lennének egy ilyen régóta működő együttestől, de azért az Amorphis esetében több van ebben, mint egyszerű “rutin”, Ezt magasszintű alkotói aktust eredménye! Ezt a következő Tempest hűen be is mutatja nekünk. Ez bizony nem iparosmunka! A reményvesztettség témáját megjelenítő szöveg, melankolikus dallamosságával és a nóta ívét kijelölő szintetizátor, valamint gitár játék együttesével, számomra az egyik legjobb része a lemeznek. A megjelenés előtt közzétett Light and Shadow szintén egy megosztó része lehet a lemeznek, mert itt elektronikus texturák és poppos ütemek szabadabban használt összessége bontakozik ki a hallgatók előtt. Talán ez még jobban idézi a táncparkettek hangulatát, mint a Dancing Shadow (talán tudatos ez a hasonló címadás, hogy a két darab zeneileg egymásra reflektál), de én nekem ezzel sem volt igazából nagy bajom. Fülbemászó és dinamikus része a repertoárnak, még ha kicsit el is üt a megszokottaktól.
Viszont a játékidő vége felé kapunk egy komoly erősítést, jön a The Lantern, ami az album elgerősebb darabja. Egy hamisíthatatlan Amorphis sláger. Szépséges melódiákra ráfolyó keményebb fémmáz ötvözete! Az vég és a „túlvilág folyója”, a finn mitológiából ismert Tounela áll a szerzemény középpontjában, aminek a korong címadó tétele, a Borderland ad egyfajta keretet. Az a határvidék, ami az élőket és a holtakat összeköti. A szeretteinkkel való újra találkozásról, halálban való újra egyesülésről mesél, ami a lemezborítóról is visszaköszön. Majd végül a sort a Despair című szám zárja, valahogy én ezt nem éreztem, hogy valóban kellett volna ide ez a dal, vagy inkább nem ebben a sorrendben. Személy szerintem kicsit elveszett a lemez kerek lezárása. Természetesen, itt nem magára a darabra gondolok, mert ez egy óriási sláger, a lemez egyértelmű fénypontja, inkább a szöveg hangulatának a tekintetében éreztem, hogy egy elcsúsztatta a Borderland szerkezetét. Lehet, hogy volt egy olyan mögöttes szándék, hogy a felkerülő tételek számát illetően, hogy pont kiadja a Cygnus csillagképet alkotó csilalgok számát, ahogy ez meg is jelenik a hátsó borítón, ki tudja, minden esetre jó eljátszani a gondolattal, hogy ennyire jól átgondolt a koncepció. Ezen felül a speciális kiadványokra még felkerült két, illetve a japán kiadásra még pluszba egy bónusz nóta, de ezek számomra nem adtak annyit hozzá a lemez élvezeti értékéhez, mint akár a Tempest, a The Lantern vagy a Despair című szerzeményéek. Viszont, az ember örömmel konstatálja, ha már megfizeti a fizikai hordozót, hogy a pénzéért egy kicsit többet kap. Így ezeket is mindenképp érdemes megemlíteni.
Hogy elnyerte az Amorphis az új nagylemezével az “Év albumjának” a címét”? Nos, nem hiszem, de az hogy sikerült-e egy kiváló anyagot összehozni, mely tovább lendítette a banda pillanatnyi megakadását, arra a válaszom egyértelműen igen! Nem mondom, hogy a Borderland nem tartogat töltelék megoldásokat, olyan részeket, amik leginkább arra szolgálnak, hogy betöltsék a hézagokat az ütősebb részek, vagy a vezető szerepet képviselő dalok közt. Ellenben a kiadvány nagyrészt az igazán húzó, nagyon erős darabok teszik ki. Elképesztően jó hangulatú és dinamikájú szerzemények, amik egyszerűen kiáltanak a bennük fogant zeneszerzői és hangmérnöki profizmustól, és a több mint harminc éves tapasztalattól, amit a banda magáénak tud. Egy ilyen hosszú fennállás során nem egyszerű kiszolgálni a régi rajongókat és megnyerni az újakat. Esetleg emellett még zeneileg is megújulni. Szerintem az albumnak sikerült viszonylag jól ellavíroznia ezek a szűken definiált mezsgyén és a banda egy nagyon korrekt és stabil anyagot tett le az asztalra, amiről úgy gondolom, a rajongók körében is elismerést váltott ki. Részemről már most többször hallgattam meg ezt a kiadványt, mint a két elődjét összesen, amik kapcsán hozzáteszem, hogy tagadhatatlanul minőségi, profi anyagok voltak, de a Borderland -nak most sikerült most egy új lendületet adni, mit én már hiányoltam veterán banda előző produkcióiból. Noha a lemezről nem állíthatom, hogy az ténylegesen újító, vagy mérföldkő, vagy akár a humorosan a címére reflektálva, határvonal lenne a banda munkásságában, de annak egy nagyon erős, változatos és vérprofi darabja lett.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
