2023-ban mutattam be nektek a brazil Fossilization zenekar első lemezét, a Leprous Daylight-ot, ami első nekifutásra egy, a választott stílusába teljesen belesimuló bandának tűnhet bárki számára. Ott és akkor fel is vázoltam viszont azt a folyamatot, ahogy a Fossilization megszületett, úgyhogy ebből csak egy összefoglalóra futja, hogy ne kelljen össze-vissza kattogtatni: a duóként működő formáció a sludge/death/doom vonalon mozgó Jupiterian árnyékában fogant, főleg azért, mert a zenekar rengeteget szerepelt egy színpadon régi vágású death metal zenekarokkal. Az anyabandában is agytrösztként funkcionáló V magával ragadta a kriptajárás őrületébe P dobost is, hogy fokozatosan alkosság meg a modern hangzással megtámogatott, időnként belassuló, de többnyire földbe döngölő, kompromisszummentes halálfém zenéjüket. Európaiként kevésbé jelentőségteljes az irány, amit választottak, de érdemes azért megjegyezni, hogy az úgynevezett dél-amerikai death metal hangzással, ami leginkább a bestiális tempókra és vastag okkultizmusra épít, simán szakítottak. Helyette a “populárisabb” amerikai és skandináv vonal dominanciájának elérése volt meghatározó.
A Leprous Daylight teljesítette ezt a feladatot, hiszen egyetlen hallgatás elég belőle ahhoz, hogy ne a kényelmes ágyunkban, hanem egy szűkös koporsóban kuporogva érezzük magunkat elgémberedett végtagokkal, szánkban a vékony nyílásokon beszóródó anyaföld áporodott ízével és a fogaink közé szorult apró részecskék csikorgó hangjával, mert sikoltani már nincs erőnk. Hatásosságához talán az is hozzájárult, hogy az alkotók a végleges dalcsokrot a modern kori pestis, a Covid-járvány idején rakták össze végleges formában, így annak klausztrofób nihilizmusa nem is tűnhetett volna őszintébbnek.
Pont ezért vártam izgatottan a folytatást, mert ugyan jó bemutatkozást tettek le elénk, de éreztem, hogy ebben a projektben van még több, erősebb, ütősebb is. Három év telt el azóta és szépen be is pottyant már megjelenés előtt a postaládánkba az Advent Of Wounds, bár nem teljesen olyan formában, ahogy azt az előzetes elképzeléseim révén vártam. Az egyik legfontosabb dolog az, hogy menet közben a dalokat számtalanszor előadták élőben kisegítő zenészekkel, ami biztos rengeteg tapasztalatot eredményezett, valamint az, hogy P már nem vett részt az új ötletek születésében. Ahogy írtam, a dalszerzést első sorban V munkásságának titulálhatjuk, de korábbi megnyilvánulásaik alapján sok volt a közös ötlet is. Az Advent Of Wounds elkészítését mégis egy duónak köszönhetjük, de ezúttal nem egy mezei dobosvátlásról beszélhetünk, mert P helyére Z került (legalább továbbra sem kell sokat gépelnem a neveknél), azzal a céllal, hogy tovább mélyítse azt a gödröt egy újabb gitár bevetésével, amit a Fossilization ás nekünk. A dobok mögött ezúttal F ült, akiről nem tudom, kicsoda…
Ahogy korábban, most is a közvetlen tapasztalatok voltak a legnagyobb hatással a friss dalok születésére, csapásiránynak pedig megmaradt a Krypts, Incantation, Spectral Voice vonal, amit V ezúttal egyéb nevek emlegetésével is tovább szélesített. Elmondása szerint a vadság és brutalitás mellett szellemiségéről nem mond le, de a lassabb, doomosabb részekbe szeretne olyan nyomorúságos melankóliát is csempészni, ami a korai Anathema, Katatonia, Paradise Lost sajátossága volt.
Szenvedésben, valljuk meg, ezúttal sincs hiány a korongon. Már a lemez címe is sokat mondó, hiszen a sebesülés, károsodás eljövetelét hirdeti. Nincs gyógyulás, megváltás, csak tátongó, lüktető kelések, gyógyír nélkül. Az első támadást a Cremation Of A Seraph indítja, hasonlóan 5 perc környéki játékidővel, ahogy azt már a debütálás során megtapasztalhattuk. Maga a kiadvány egyébként 7 tételt sorakoztat fel, a szintén megszokottnak mondható rövid, alig 36 perces időkerettel. Ami viszont változott, az a lemez alapvető hangzása. A barlangból ugyan nem mászott ki teljes egészében a Fossilization, de a karját kinyújtotta a fényre: kevésbé mély és morgó minden, az agresszió és a nyomasztás ellenben nem sokat vesztett a varázsából, sőt, az élesebb gitárhangok sokkal kegyetlenebbnek hatnak, időnként a fekete fém irányába kacsintva. Jobban belegondolva a második gitáros érkezése törvényszerűvé tette, hogy ne nyeljék el a hangokat, F gépiesebb, lelketlenebb dobolása pedig ehhez a keveréshez passzol a leginkább.
Az első dal ütős és elsöprő erejű, de amolyan “szimplán” jó darab, ami nem képes a pillanatnyi öröm fölé kerülni és a bőrünk alá férkőzni. A folytatásban érkező Disentombed And Reassembled By The Ages azonban már jóval összetettebb darab, aminek érdekessége, hogy nyitó témája egyenes tisztelgés V egyik kedvenc zenekara, az Antaeus előtt. A tételben aztán fokozatosan nyitunk a káosz és féktelen pusztítás irányába, témavilág tekintetében megidézve a horrort, amit szerintem a legtöbb rajongó várt a folytatástól. Nem kevésbé szórakoztató a maga showműsorában a vendégénekessel felturbózott (Justin Stubbs – Father Befouled, Encoffination) Scalded By His Sacred Halo sem, főleg, hogy a régi vonaltól eltávolodó, beteges lüktetése egy csapásra újrahallgatóssá tette. A gyors kezdés a géppuskatűz, ami megnyitja az utat az elpusztíthatatlan doom páncélos hadosztály előtt. A Terrestrial Mold disszonánsabb hangokkal dolgozik, időnként egymásba kapaszkodó gitárjaival újra a fekete fém irányába tekintve, a súlyosabbnál súlyosabb lassulások pedig elkezdik dobálni ránk a földet. Az ötödiként érkező Servo is komoly érvként szolgál, ha ajánlani akarjuk ezt a kiadványt. Ez az első szerzemény, ami nem belezéssel és máglyahalállal kezd, csupán egy harci kürtre emlékeztető hanggal, valamint a halálba menetelés rigmusával, hogy aztán bevezessen minket a pogány hordák csatájának legvérgőzösebb szegletébe. A közel hat perces While The Lights Lasts olyan, mint a megtestesült old school death/doom metal, amit mélyen a seggébe nyúlva belsőszervestül kifordítottak, míg a rövidebb zárótétel, a Temple Of Flies And Moss inkább a hagyományokba kapaszkodik.
A friss dalcsokorhoz új vizuális elképzelés is tartozik, mivel az eddigi, leginkább fekete-fehér, szürke borítóképek helyét egy olajfestmény vette át, bár témáját, a bomlást azért nem száműzte véglegesen.
Összességében az Advent Of Wounds egy nagyszerű anyag lett, ami nem sínylette meg a változásokat, inkább szintet lépett. Számomra üdítően hatottak a változatosabb dalok, némileg komplexebb dalszerkezetek megléte, de a Fossilization név ettől függetlenül továbbra is kötelez. Egy olyan világban, ahol a felszínes csillogás szinte már kötelező, kell valaki, aki emlékeztet minket a mélyben rejlő rothadásra. A brazilok boldogan vállalják ezt a feladatot.
Egy kis extra: ha minden igaz, akkor a Phobocosm társaságában augusztusban Európában turnéznak és nagy eséllyel itthon is találkozhatunk velük.
Hivatalos megjelenés: február 13.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
