Nem is tudom, hogyan tudott volna eljutni a világ az idei ünnepekhez egy újabb Gormoth kiadvány nélkül. Azt hiszem, az idei négy nagylemez (Encyclopedia szerint), hat EP, számtalan single és néhány válogatás megpillantása után mindenképp kijelenthetjük, hogy a hazai atmoszférikus black metal projekt, a Gormoth mögött álló Tóth Ádám egy cseppecskét munkamániás. Ilyen előélet mellett természetesen a meglepetés halvány reményével sem kecsegtetett, hogy ismét friss anyag hullott a promós levéltárunkba, hiszen a korábban már instrumentális, ambient formában közkinccsé tett Winterfall esetében borítékolható volt, hogy hamarosan érkezik belőle a durvább, károgással felturbózott változat. Ilyen mennyiség mellett nem lehet egyszerű minőséget is tartani, alkotónknak ez azonban mindig sikerül valamilyen szinten, hol erősebb, hol általánosabb formában. Azért írom így, mert aki a Gormothra tesz, az nem az újdonság falbontó erejét várja ennyi kiadvány után, hanem már biztosra megy. A Gormoth kezd egy valóban stabil ponttá válni, amelynek helyzetét csak egy lélekkel és szívvel detektálható koordináta rendszerben tudjuk meghatározni. Ha felcsendül egy lemez, EP, akármi (Ádám szerint ő nem tesz különbséget a kiadványok között), akkor magasba szállunk, hogy a troposzférában együtt fagyjunk meg a vízmolekulákkal és hulljunk alá fehér takaróként hegyekre, völgyekre, dermedt erdőségekre.
Itt, a központi fűtés biztonságában, szőrös papucsban, langyos teával a kezemben igazán mély gondolatokat ébreszt az emberben ennek a lemeznek a hallgatása, hiszen kézen fogja a tudatalattinkat és visszavisz minket abba az ősi világba, amikor még szó szerint függött az életünk a természet szeszélyességétől. Menet közben elfelejtettük a csontig hatoló rettegést, amit őseink éreztek, amikor a napok rövidülni kezdtek és a sötétség halált hozott. Elfelejtettük azt is, hogy a csend nem feltétlenül a békét, nyugalmat hordozta magában, hanem a nyugtalanító várakozást. A Coca-Cola reklámok és az ünnepi giccsparádé pedig ma sem más, mint az általunk alkotott törékeny díszlet, amivel el akarjuk fedni a valóságot: most is függőségben vagyunk, csak épp valamivel szerencsésebbek. Egyelőre.
Az atmoszférateremtés tehát a fő csapásirány, ami egy jó Gormoth kiadványnál számomra a borítóval kezdődik. Alapvetően imádom a klasszikus, romantikus, epikus festményeket, amelyek egy-egy metal lemezt hivatottak kibővíteni vizuális síkon és ebben a projekt mindig nagyot alakít. Jelen esetben a német felmenőkkel is rendelkező, de orosz földön született és alkotó Julius Von Klever képét csodálhatjuk meg, aki igazi erővel és misztikummal volt képes feltölteni tájképeit. A Hazatérő favágók tökéletesen kapcsolódik a zenéhez: a hóban küszködő alakok szabadulni akarnak a fenyegető erdőségből, mivel a lenyugvó nap vöröses fénye sem a melegséget szimbolizálja, pusztán láthatóvá teszi a hideget.
A koncepció egyszerű, mégis hatásos: négy tétel, római számokkal jelölve (Winterfall I-IV), mindegyik 9-10 perc körüli hosszúságban. Ez a struktúra azonnal jelzi, hogy itt nem slágerekre, hanem egy folyamatos, hömpölygő zenei utazásra kell számítani. Menet közben dalszövegekkel is találkozhatunk, melyek a tételek hosszához mérten rövidek, meg amúgy is a leghátborzongatóbb károgással vannak előadva, de mégis érdemes vetni rájuk egy-két pillantást, mert ezek sem lógnak ki a tökéletes összképből. Sokkal inkább mondanám őket verseknek, pillanatképeknek, mint a hagyományos értelemben vett szövegelésnek, melyeket akár önmagukban is megállják a helyüket. A Gormoth világában nincs menny, nincs pokol, sem démonok, csak a leigázhatatlan, minimum tiszteletet követelő valóság, amiből szívesen menekülünk a saját álomvilágunkba.
A kiadvány receptúrája tehát nem tartogat meglepetéseket, a korai Burzum lassabb tételei, kísérteties billentyűi éppúgy ott bujkálnak a témákban, mint egyik személyes kedvencem, a Paysage d’Hiver fagyos fuvallatai, de időnként előkerül a Summoning epikus mesélő hajlama is. A gitárok nem karcolnak, inkább zúgnak, miközben mindent vastagon belep a hó olyannyira, hogy hangosan, recsegve, ropogva nyögik a létezés súlyát. Amikor elhangzik például, hogy “Sötét az út, barátom… nehéz ez a tél, nagyon.”, akkor tudjuk, érezzük, hogy ez nem csak egy évszakról szól, hanem minden teherről, amit magunkkal cipelünk az életben. A felsorolt zenekarok alapján gondolom sejtitek, hogy a hangzás nem egy audiofil mennyország képével kecsegtet, de az itt hallható produkció minden elvárásnak megfelel, ami egy kiváló atmoszférikus black metal anyagtól elvárható, simán nemzetközi szinten is.
Ugyan az ünnepek elmúltak, a lassan megszokottá vált latyakos, szürke módon, de a Winterfall maradt a lejátszómban, mert legalább általa átélhetem azt, hogy vademberként bolyongok a vadonban, folyamatosan rettegve a veszélytől és haláltól, de olyan felszabadultan és erősen, ahogy sohasem érezhetünk a hétköznapi kényelemben.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
