Akadnak zenészek, akik nagyszerű dalokat írnak, mások meg lemezeket, de kevesen képesek manapság a „használt” anyagokból új világokat, sajátos atmoszférát építeni. Ebbe a kategóriába sorolom Alexander Von Meilenwaldot is, aki módszeresen, kéjes lassúsággal építi fel alkotásait, hogy aztán ízzé-porrá zúzzon vele minden hallgatót. A német zenész a The Ruins Of Beverasttal immár több, mint 20 éve műveli ezt velünk és be kell valljam, azonnal izgalomba jöttem, amikor megtudtam, hogy új lemezzel jelentkezik. Sajnos idő előtt nem kaptunk belőle ízelítőt, de nem is baj, mert így egy az egyben nekieshettem legújabb lemezének, a Templeschafnak. Nem egyszerű feladat elfogulatlanul még csak nekiállni sem, hiszen a 2004-es Unlock The Shrine óta követem a munkásságát, a Rain Upon The Impure és a Foulest Semen Of A Sheltered Elite pedig ott van a mindenkori kedvenc black/doom kiadványaim között, de az Exuvia és a The Thule Grimories sem okozott csalódást. Köszönhető ez annak, hogy Alexander a zenéjében jelentkező, aprólékos változásai mellett folyamatosan tartja azt a különleges hangulatot, ami csak az ő kiadványaira jellemző. A monumentális, embert próbáló lemezek néhány tételében hajlamos saját komplexitásának áldozatává válni, ami tovább nehezíti a hallgatók dolgát, de a káosz és a folytogató légkör mindig a sajátja volt.
Az említett változás még így is egyfajta „tisztulás”, amit a gótikus doom és post metal egyre nagyobb térnyerése okoz, de azt is megfigyelhetjük, hogy a játékidő is csökkent, méghozzá annyira, hogy a friss anyag az első, amelyik nem haladja meg az egy órát (megálltunk a könnyed 59 percnél). Ettől függeltenül a The Ruins Of Beverast továbbra is jellemzően kiszámíthatatlan, de nem a matekos progresszió és hangszeres témahalmozások miatt, hanem mert tételei a folyamatos változás, a jól érzékelhető csúcspontok szelemében épülnek fel. Ha pedig szóba kerültek a szellemek, akkor nem mehetünk el szó nélkül a mindent átjáró misztikum mellett, hiszen Alexander amolyan mindent látó, halló, érző ősi sámánként szórja ránk alapvetően pesszimista igézeteit. Ez a hitehagyott, lehangoló világnézet már a lemez címében is visszaköszön, hiszen a Tempelschlaf egy ókori rituáléra utal, amikor a beteg már csak az istenek segédletében bízva egy szentélyben töltötte (többnyire utolsó) éjszakáját, várva a csodára. Az album azonban nemcsak az egyént, de úgy a komplett emberiséget kívánja a kispadra ültetni: csodás naplementében lesz részük, mely egyben az utolsó is…
A lemezt rögtön a címadó tétellel kezdjük, aminek első perceit akár intrónak is felfoghatjuk: a törzsi dobokra emlékeztető lüktetést szép lassan befedi a pszichedelia és az ópiummámor, módosult tudatállapotunkat kihasználva pedig a katedrális jéghideg kövezetére fektet minket a már-már slágeres, mély énekhang. Leginkább a Type O Negative juthat eszünkbe róla, de a vokál jelen esetben sosem lép elő valódi főszereplővé még akkor sem, amikor extrémebb oldalát mutatja. Érdemes megjegyezni egyébként, hogy Alexander vokálja albumról albumra fejlődik, árnyalódik, de nem ez fogja a legfőbb vonzerejét adni az albumnak. Alapvetően visszafogott nyitánnyal van dolgunk, nagyrészt fogós doom riffekkel és néhány tempóváltással. Szerencsére nem süppedünk bele hosszú távon ebbe a gótikus melankóliába, ugyanis a Templeschlaf talán legmarkánsabb tulajdonsága, hogy dalról dalra egyre erősebb lesz. A Day Of The Poacher már kevésbé barátságos: punkos-black metalos lüktetéssel nyit, majd még jobban felpörög a doboknak (ennek a hangszernek Meilenwald a Nagelfarban már komoly mesterévé vált), köszönhetően, eszünkbe juttatva, hogy mégiscsak egy feketefém gyökerű anyagot hallgatunk. Akad itt egy kis indusztriális zajongás, torzítás, nagyobb léptékben gondolkodó lassulás, de szinte végig a harag és az agresszió dominálnak. Az egyszerűbb dalszerkezet és hallgathatóság elsőre kissé megilyesztett, de nem tudtam fogást találni a tételben.
A harmadikként érkező Cathedral Of Bleeding Statues esetében már otthonosabban éreztem magam: ezt vártam és várom a The Ruins Of Beverast név alatt. A komótosan építkező, súlyos doom szörnyeteggé váló dalban már minden akad: középkori kántálások, hörgés és sikoly, suttogás, valamint néhány ütős robbanás. A billentyűhangokról nehéz eldönteni, hogy a fenségesség, vagy az iszonyat jegyében fogantak, de az biztos, hogy képesek libabőrössé tenni. Az Alpha Fluids című darabban megint több a fekete fém, aminek dallamos részekkel történő váltakozása teszi izgalmassá a végeredményt némi horrorral, majd jön a következő kedvencem, a Babel, You Scarlet Queen!. A sebesség itt is adott, de jóval gazdagabban rétegzett tétel, mint az elődjei. Talán ez a darab emlékeztet leginkább a projekt múltjára, hiszen ez volt mindig is a legnagyobb fegyvere. A törzsi dobok, a pszichedelikus kántálások után egy nagyon hangulatos gitárszólóval is kényeztet minket.
A Last Theatre Of The Sea aztán visszavesz a tempóból, összetettségben azonban feltekeri a potmétert. Disszonancia, elszállás és némi progresszív tördelés lép be a visszatérő gótikus énekdallamok mellé, hogy aztán együtt csendesüljenek el egy dark ambient búgásba. Ebből kerekedik ki a lemez igazi csúcspontja, a záró The Carrion Cocoon, ahol minden korábbi elemet megkapunk. Igazi klasszikus The Ruins Of Beverast eposz ez, ami egyre mélyebbre és mélyebbre ránt magával. Ahogy a dal véget ér, nem marad más, csak a néma csend, ami másnak tűnik, mint előtte bármikor.
A Tempelschlaf ismét egy remek darab az életműben, amiben rajongóként biztosan nem lehet csalódni. Ha nagyon kötekedni szeretnék, akkor azért pár dolgot biztosan fel tudnék hozni negatívumként, de hallgatás közben ezek felett gond nélkül átránt minket a hangulat. A miheztartás végett azért leírom, hogy Meilenwald ismét MINDENT maga végzett a lemezen, aminek ugyanaz a hátránya, ami az összes lemeznél: hangzás terén nem érzem a 100%-os teljesítményt. A lemez egy kissé tompa, itt-ott aránytalan. Időnként nagyon előre jönnek a dobok, máskor egészen szórakoztató témák tűnnek el a háttérben. Ez lehet, hogy annak is köszönhető, hogy a Templeschlaf amolyan köztes lemeznek minősíthető. Fellelhető benne a régi idők zűrzavara, hömpölygő és sűrű atmoszférája (ezeknél a részeknél semmi gond a megszólalással), a szellőssebb, nyitottabb részek, a gótikus andalgások azonban áldozatul esnek a nehezebb megszólalásnak. Különösebben meglepő dolgokkal sem találkozunk az anyagon, de azt hiszem, egy 20 éves, hibátlan alkotói fejlődésfolyamatban nem is ezt az erényt keresi az, aki nekiugrik az albumnak. Erős kezdés ez így év elejére, remélem ilyen lesz a folytatás is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
