Anti-Sapien
At The Mercy Of The Merciless EP

(Zenekar • 2026)

boymester

2026. február 13.

0

Pontszám

8

Furcsa ezt újra és újra leírni, de akadnak a pandémiának is olyan következményei, amivel azért nem csak veszteség járt. Elég sok zenekar formálódott a bezártság idején, hiszen ma már elég fejlett a technika ahhoz, hogy nem feltétlenül kell egy helyen tartózkodnia egy csapat tagjainak az alkotáshoz. Így született meg Brooklyn mocskosabb felének mélyén néhány unatkozó zenész fejében az Anti-Sapien projekt alapgondolata, hogy aztán néhány év alatt épp annyira a valóság részévé váljanak, mint az idő közben visszahúzódó járvány. A felállás célja első körben a hülyéskedés volt, de hamar rájöttek, hogy a banda kipufogócsövén keresztül marha jól ki tudják engedni saját frusztrációjukat és mérgüket, úgyhogy gyorsan komollyá vált a dolog. Egy ilyen hatásos eregetésnek persze nem más állhat a középpontjában, mint egy régi vágású death/grind keverék, megfelelő sörrel és haraggal karöltve. A ténylegesen bandává vált Anti-Sapien 2023-ban már nagylemezzel jelentkezett, most pedig egy valamivel rövidebb EP-jüket hozom közelebb hozzátok, a friss At The Mercy Of The Mercilesst.

Meg kell valljam, hogy alapvetően úgy akadtam rá a zenekarra, hogy Armand kollégánk Kicsi a bors rovatába kerestem valami ütős hordát, de végül mélyebb kapcsolatot sikerült kialakítanom az amerikaiakkal, így egy hosszabb szöveget is össze tudtam kaparni róluk. Persze azért annyira nem volt nehéz a dolog, hiszen az összesen 22 perces játékidővel rendelkező anyag nem a délutáni teázás zenei megfelelője, ha csak nem keverünk a teába akkumulátorsavat és ízlésesen feldarabolt betontörmeléket. Korrekt és erőteljes hangzása mellett az At The Mercy Of The Merciless olyan tételeket sorakoztat fel röviden, tömören, jó ütemben elkapott váltásokkal, csúcspontokkal, melyek nem arra a célra születtek, hogy listákat vezessenek, rajongókat szerezzenek, csupán egy pince mélyén kiépített kis klub a vágyuk, ahol izzadságtól bűzlő testek súrlódhatnak egymáshoz a lüktetésére. Ennek érdekében érkeznek a reszelős death metal menetelések, néhány hardcore, crust lassulás és agresszió, valamint a darálósabb részekben a grind őrjöngés. Nem maradhatnak el a gitárszólók és a sűrű váltások sem, amelyek nem fifikássá, esetleg megterhelővé teszik a végeredményt, hanem szinte teljesen természetessé. Azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy a lemez felvételeit olyan határozott érzés irányítja, ami akár esetleges hibákat is simán maga alá temet: a szenvedély.

A négy tagot magába folgaló banda (Blake Charlton – gitár/ének, Alex Fewell – dob, Ryan Murphy – basszus és Nathan Rand – gitár) természetesen nem a klasszikus zene bűvkörének kitöréseként kezdett el foglalkozni az extrém zenével a korlátozások miatt, mivel tagjai korábban már számtalan zenekarban bizonyítottak (Ramming Speed, Black Mass, Soul Remnants).

A lemezt nyitó Old Drugs azonnal megadja az alaphangot. Rövid, hangulatkeltő hangminta, majd tüdőroncsoló mélységű riffek, amibe úgy hasít bele a sikító gitárnyúzás, mint gyanútlan malacba a kés az egyszerre megtartott pia és böllérversenyen. Annyira fasza, mintha egy klasszikus banda adná elő, ami jelen esetben megállja a helyét: ez egy tisztelgés a Slayer ”Here Comes The Pain” című dala előtt, de aztán rátérnek a saját elképzelésekre is. A bőr recsegő felszakadásáról, az izmok és inak leválásáról a pillanatok alatt berobbanó sebesség gondoskodik. Már itt kaotikusnak, kiszámíthatatlannak tűnik a tétel, pedig a valóságban igenis egyszerű, csak jól megírt. Témáját tekintve a fizikai fájdalmat és kínt okozó függőségről, a lelki rabszolgaságról szól, ami meglepően komoly téma ehhez a disznódaraboló körítéshez képest. Ezt a fonalat veszi fel az Eater Of Ghosts is, csak a nyerseség helyére több grind gyalázást beépítve. Ilyen szintű agressziót élőben előadni nem lehet egyszerű feladat, az alig három perc szinte megfojt a gitárzuhataggal és a felszakadó tüdőlebenyeket is kiokádó hörgéssel.

Nem kevésbé tetszetős darab a címadó tétel sem, ami ahhoz képest, hogy milyen durván robban a pofánkba, összességében visszavesz a tempóból és inkább a skizofrén cammogásokra, kiszámíthatatlan őrületre helyezi a hangsúlyt. Remek darab, de a kritikaírás vágyának csírája a következő, D.E.A.D. (Do Everything All Day) című dal hallatán jelent meg a szürkeállományomban. Itt jön ki igazán a punkos attitűd és a két énekhang (grind acsarkodás és mély hörgés) is ezen a ponton találja meg egymást a legmeggyőzőbb módon. Amikor aztán jönnek a kegyetlen heavy metal szólók, megadják a kegyelemdöfést. Ezek után már csak a beszédes című Grinding The System van vissza tovább öregbítve a grind/punk/crust mocsokra rátolt süvítő gitárok hagyománykörét, hogy aztán a George Washington’s Teeth tegye fel a koronát a kiadványra. Érdekes cím, de ami mögötte van, az még érdekesebb. Az amerikai alapító atya ugyanis egész életében rothadó fogakkal küzdött, melyeknek hála hamarosan különféle műfogsorok tulajdonosa lett. Ezekhez gyakran használtak különféle csontokat, mint például az elefántcsont, de a legbizarrabb összetevőjét mégiscsak a rabszolgáktól szerzett valódi fogak jelentették. Ez a történelmi tény remek alapul szolgál egy bestiális death metal mészárláshoz, amiből vendégként Roger (No/Más) is kiveszi a részét néhány üvöltéssel: „Bite It You Scum!” (Harapj rá, tem mocsok!). A dal egy groteszk reakció a történelmi hazugságokra és az önmagát mérgező, felzabáló, megrágó és kiköpő társadalomra.

Az Anti-Sapien erénye nem az egyediség vagy művészi zsenialitás, hanem az őszinteség. Nem akarnak többnek látszani, mint egy baráti társaság, akik ismerik, szeretik a halálfémet és minden vágyuk a közös zajongás, aminek velejáró része az is, hogy véleményt alkotnak a világról. Ha van 22 percetek egy ilyen anyag befogadására, akkor bátran ugorjatok neki, egyébként meg lehet haladni szépen tovább, nincs itt semmi látnivaló, csak egy kis csupasz, mocsokban fogant death metal. Az is biztos, hogy időm engedettével meghallgatom a 2023-as bemutatkozó (Calculating Obsolescence) lemezüket is.