Mindannyiunk számára eljön az a pillanat, amikor az addig sürgető és nélkülözhetetlennek hitt kötelességeink, feladataink már lényegtelennek látszanak és azon dolgok értékelődnek fel, amik mellett csak elrohantunk az életünk során. Ez pedig a mindent betöltő és kitöltő halál pillanata. Ennek a témáját járja körül a legendás Mayhem hetedik stúdió albuma, ami a 2014-es Esoteric Warfare és 2019-es Daemon tripikonja. Már ha a Csihar Attila, Jørn Stubberud (Necrobutcher), Jan Axel Blomberg (Hellhammer), Charles Edward Alexander Hedger (Ghul) és Morten Bergeton Iversen (Teloch) gitáros/dalírók általi megvalósult produktumot nézzük, ami egyébként a zenekar eddigi leghosszabb stabil felállást is jelenti. Ez természetesen meghatároz egyfajta sajátos zeneiséget is. Ellenben, nem lehet eltagadni, hogy ez a három lemez mindegyik igen más megközelítésben jeleníti meg a black metal-t, ami egyediségében még a fekete fém második hullámában is különlegességnek számít. Ami méltó módon jelöli ki a banda kiemelt helyét az extrém metál berkekben, igazolva, hogy a veterán zenekar még mindig képes, a több mint negyven éves pályafutása után is meglepetést okozni. Amíg az Esoteric Warfare egy igen modern, de disszonáns, progresszív lemez lett, addig a Daemon visszanyúlt a De Mysteriis zeniségéhez. A február 6-án a Century Media Records jóvoltából megjelenő Liturgy of Death szintén egy újfajta töltettel bír, amit igen nehezen lehetne bekategorizálni. Ellenben témáját tekintve már nagyon is megérett arra, hogy a banda felkarolja és körül járja a halandóság és a sors kérlelhetetlen beteljesülésének tematikáját.
Véleményem szerint, egy lemeznek a borítóján igen is nagyon sok múlik. Mégpedig, hogy milyen hangulatot vázol fel nekünk az anyag. A Liturgy of Death vonatkozásában ezt valami elképesztően jól sikerült megvalósítani. Daniele Valeriani olasz művész által készített festmény hihetetlen módon ragadja meg a korong tematikát. Nem tolong, nem akar erőltetetten sokkoló lenni, egyszerűen árasztja magából a lényeget. Hogy mi is ez?.. furcsa groteszkség és a nyugtalanító halál gondolatának az érzetét. Egy ilyen impozáns alkotás adja meg a kezdeti löketet, akkor mit várhatunk a további folytatástól? Egyszerűen összefoglalva dermedt sötétséget! Ephemerial Eternity egy kriptából kiáramló borzongató fuvallatként vezeti fel az albumot. A temető kapui lassan nyílnak meg és egy homályból kibontakozó szörnyű jelenésként csap le ránk!
A kiadványról korábban közzé tett promo-számokból is egyértelműen átjött, hogy Attila most sokkal szabadabbra ereszthette a kreativitását és szerintem az eddigi legkomolyabb vokál-performanszát nyújta. Már magának a tételnek az elején olyan teljesítményt nyújt, hogy ezután biztosan lámpafénynél kell elaludni. A teátrális, opera-szerű énektől a sírból jövő morgástól-hörgésen át a rideg károgásig mindent felvonultat! Ami különösen fantasztikus, hogy a szám közepén magyarul is megszólal – ki gondolta volna, hogy egyszer a Mahyem-ben magyar dalszöveg is fel fog hangzani? További érdekességként: ebben a síri produkcióban Kristoffer „Garm” Rygg (Ulver, ex-Arcturus, ex-Borknagar) is közreműködik. Ellenben meg kell említenem azt is, ami lidérces mozzanatában számomra elfújta az éj közepén az egyetlen támpontot adó csekély gyertyalángot, az a tapintható sűrűségű disszonáns riff-áradat. Ilyen módon sok esetben csak a rémisztő sötétségben tárogatóztam. Már rögtön az anyaggal való ismerkedésem legelején konstatáltam, hogy a Liturgy of Death igen disszonáns és nehezen emészthető anyagra sikerült! Nem könnyű hallgatni való és nem utolsósorban áttekinthető szerkezettel rendelkezik. “Sötétség uralkodik, Halál parancsol” hangzik el a soron következő Despair című tétel első soraiban, ami jól össze is foglalja az előbb említettek lényegét. Itt kegyelemnek nyomával sem találkozhatunk. Gyakori témaváltások és szikár, mondhatni csontszáraz szerkezetben azért vegyülnek fogósabb riffek. Mondjuk, ezek annyi enyhülést visznek bele, mint amikor a koporsó mellett meggyújtják a gyertyákat, de valahogy még is csak emészthetőbbé teszik a hallottakat.
Ezt követi a Weep for Nothing. Ahogy Seneca mondta: “Nem a Halál a rossz, hanem az út, ami oda vezet”. Ennek ad hitelt a dalszöveg is -a halál sem jó-sem rossz, de minden fájdalom végét jelenti és visszatérést a csöndbe. Ez a nóta egy karcosabb black metal jelleggel bír, ami Hellhammer elképesztő blast-beat-jével indul. A Jan valami hihetetlen teljesítményt nyújt a felvétel során. Éppen annyira kimért és súlyos, mint amikor az életünk metronómja is kiüti az utolsó ütemet. A gyorsabb témák mellett, szerencsére vannak belassulások is, amik korán sem mondhatók enyhülést hozónak, vagy megnyugtatónak. Viszont egy kicsit átláthatóbbá teszik a művet. Aeon’s End sem mutat sokkal több kegyelmet. Ez szinte egy ízig-vérig klasszikus fekete fém szerzemény. Ghul és Teloch dalszerző-gitáros páros gondoskodott arról, hogy tényleg egyfajta műfaj-hű szerzemény legyen. Ezt váltja a Funeral of Existence, ami az elkerülhetetlen végzetnek állít monolitot. A szöveg és a zene súlyossága kellő bizonyosságul szolgál, hogy ez a zenét nem akárki tudja befogadni. Én úgy vagyok ezzel, hogy ha igazán hű és minőségi az alkotás, akkor igen is jól esik a sötétségbe megmártózni, mert csak így tudjuk értékelni azt, amire élőként még lehetőségünk van…már ha eddig túléltük a lemez öt tételét! Ugyanis a soron következő Realm of Endless Misery oly ridegre és kíméletlenre sikerült, mint maga a dalszöveg! Itt is kiemelném Attila énekteljesítményét. Lidérces suttogások, morgások járják át ezt a dalt, kifejezetten kellemetlenül nyugtalanító érzetet hagyva maga után. Necrobutcher basszus-szólójáért meg külön elismerés jár. Meglepő fordulatként köszönt be, és nem is igazán lehet ilyennel találkozni a műfaj berkeiben. A halálba való átmenet témáját feldolgozó Propitious Death szintén egy igen tömény dal, de érdekessé teszi ez a „zakatoló” gitárjáték amivel az egész tételben operálnak. A lemezt végül az The Sentence of Absolution zárja. (A speciális kiadványra még rákerült a Life is a Corpse You Drag is, mint bónusz-szám.) Nem túl élet-igenlő és pozitív aspektussal bíró nóta, de kétségtelenül együtt tudok érezni bizonyos soraival, főleg egy hosszú munkahét után Pl.: „The greatest bliss is to never be born”! A dal kétséget kizáró módon összefoglalja az album mondanivalóját és amúgy ezt a szélsőséges zenei irányzatot. Ami tagadhatatlanul morbid, de egyben gyönyörűséges is, és amikor végére érünk egy ilyen lemeznek áthat egyfajta nyugalom – ami talán annak tudható be, hogy a szükséges energiák elvezetődtek a megfelelő helyre, ezen alkotás esetében, hat láb mélyre!
Liturgy of Death ékes bizonyítékul szolgál arra, hogy a Mayhem még mindig az extreme metal vonal egyik kiemelt képviselője. Döbbenetes, hogy több, negyvenkét éves fennállásuk óta még mindig képesek újat felmutatni. Nem is igazán tudom hova besorolni, ezt a kétségtelenül igen sűrűre sikerült alkotást. Természetesen van egy black metal éle, de emellett roppant súlyos és gyakori témaváltások jellemzik, amik nehézzé teszik a befogadását. Nem igazán ad lehetőséget arra, hogy belemerüljünk egy fogósabb témába, mert egyből kizökkent a következő tremolo-gitár téma. Tehát egy igazán nehezen emészthető, ólomnehézségű mű lett. Amivel nem volt könnyű megbirkóznom, befogadnom. Az anyag a játékidő előre haladtával annyira besűrűsödött, hogy nem egyszerű felkövetni a hallottakat. Emiatt akár megosztó is lehet, viszont a végére hagy egy késztetést, hogy újra és újra lejátsszam a lemezt. Ugyanis van benne valami kifejezetten érdekes és hangulatában igazán elsöprő. Tehát mindenképpen többszöri meghallgatást igényel és nem kis mértékű nyitottságot, mert nem egy hagyományos értelemben vet fekete fém kiadványról beszélünk.
Kell időt adni neki, mire minden rétegét felfedi, mert sok szinten zajlanak az események. Viszont a többszöri meghallgatás után egyre több részletet tudunk befogadni és ezek után tudja igazán megmutatni magát a felvétel. Ami még mindenképpen kiemelésre méltó, az a hangzás! Iszonyat vastagon szól a lemez, de emellett minden hangszer egész szépen kivehető. Tore Stjerna hangmérnök és a master-elésért felelős Thomas Johansson elismerésre méltó munkát végzett, hogy ez a produkció ilyen módon tudjon megszólalni. Liturgy of Death egy igen komplex és szemfedő nehézséggel ránk nehezedő kiadványként mutatkozott be, amibe rengeteg színét szőtték bele a halálnak. Nincs más hátra, mint átadni magunkat neki és engedni, hogy átjárjon minket a mindent elnyelő feketeség!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
