Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Itt az ideje, hogy a sorozat keretén belül ismét vegyük a fáradtságot, felmásszunk a nagyi padlására és az ezeréves holmik között keresgéljünk. Az egérszaros befőttesüvegek és a „jó lesz egyszer még valamire” feliratú dobozok között ezúttal nem valami régi levélre, könyvre bukkanhattok, hanem egy formaldehidben tárolt, zsugorított fejre, amin a „Ne nyúlj hozzá, mert átkot hoz az egész családodra!” cetli virít. Természetesen azonnal felpattintom Pandora szelencéjét, pusztán a félelmet legyűrő emberi kíváncsiság miatt, ha pedig jönne az átok és a rothadás, hát szóljon hozzá aláfestő zenének következő alanyunk, az ausztrál Backyard Mortuary 2012-es lemeze a Lure Of The Occult. A sydney-i banda simán megbirkózik egy keményebb zombiapokalipszissel és bárminemű démoni hörgéssel a maga old school death metaljával, aminek az a legabszurdabb tulajdonsága, hogy nem a 90-es években látott napvilágot.
A zenekar története tipikus „mi lett volna, ha…” sztori, némi csavarral. Még 2002-ben indultak Necropsy néven, de hamar rájöttek, hogy a steril, orvosi patológia helyett jobban áll nekik a nyersebb, szaftosabb megközelítés, így nevet váltottak. A Carcass-féle orvosi szótártól való elszakadás után fejest ugrottak a B-kategóriás horrorfilmek és kertvárosi kísértettörténetek világába, hogy megfelelő ihletet találjanak maguknak. Ezután jött tíz évnyi masszív demózás és lappangás a susnyásban, hogy végül kiböfögjenek magukból egyetlen nagylemezt. Persze mivel Ausztrália messze van és a kenguruk sem gyűjtik olyan megrögzötten a death metal lemezeket, a Lure Of The Occult megmaradt amolyan underground csemegének, titkos összetevőnek egy kiadós halálfém főzethez.
A csapat receptje voltaképp baromira egyszerű, ugyanakkor mégis zseniális: a srácok (és egy hölgy) visszateleportálta magát 1991-be, majd anélkül, hogy bármelyikük is lefeküdt volna a nagyanyjával, vagy elgázolta volna a nagyapját, betörtek egy floridai stúdióba és ellopták a Death, Morbid Angel, Obituary még el nem játszott témáit rejtő szalagokat. Saját idősíkjukba való visszatérésük után az egészet meghintették az Asphyx humuszban gazdag fekete földjével és áthajtottak rajta egy, a Bolt Throwertől bérelt harckocsival. Úgy gondolom, hogy aki kedveli a death metalt, az itt nem fog az eredetiség hiánya miatt nyafogni, mert a Backyard Mortuary egy olyan klasszikus esszenciát kalapált össze az alapvetések hatásaiból, melyet egy az egyben odatehetnénk melléjük a polcon, maximum a kiadási dátumot javítanánk át alkoholos filccel, hogy ne zavarja össze a gondolatainkat.
A 43 percig tartó időtlen megoldásokat kínáló anyag további erénye, hogy rohadt jól szól. Nagyszerű arányt sikerült összehozni a megfelelő koszosság és tisztaság között: érezni a dohos kriptaszagot, hallani a közeledő, cuppogó lépteket, a kipukkanó szemgolyókat, valamint a mikrofonnál folyamatosan megsemmisülő, mesteri munkát végző Chris Archer hangszálain táncoló csontkukac csapatot, a lassabb riffek mégis bitang erővel és fájó egyértelműséggel kennek fel minket a falra, ha szabadjára engedjük őket börtönükből az általában hangerőgombnak hívott kulccsal. Már csak azért is érdemes ezt a részét dicsérni a korongnak, mert a zenekar minden feladatot maga végzett el a hangszeres játéktól a rögzítésen át a keverésig. A fő „technikus” a húsos témákat szállító Dave Thomas volt, aki nem állította középpontba saját játékát, bőven adott teret John McLaughlin itt-ott lötyögősebb, de pont ezért szórakoztató dobjátékának. Apró érdekesség egyébként, hogy mielőtt szögesdróttal kezdett el gargalizálni, Chris püfölte a bőröket a kezdeteknél. Nem hinném, hogy az egyenjogúság hiánya játszott volna szerepet abban, hogy az említett hölgy tag, Bianca Jamett mély, egyébként korrekt alapot szolgáltató basszusa azért el-elbújik a végső keverésben, sokkal inkább a második gitárosként beszállt Stuart Prickett rabolt el tőle néhány sávot.
De térjünk rá a lényegre, a dalokra. Ezekből összesen nyolc, jól összeszedett darabot kapunk, igencsak változatos időtartammal. Átlagosan 5 perces dalokról beszélhetünk, de akad közöttük 4, valamint 8 perces rettenet is. Külön szimpatikus, hogy ezek között nincs egy pillanatnyi időhúzás sem: valahogy mindent sikerült a helyére tenni. Itt van például az intróként funkcionáló Last Rites, ami nem áll másból, csak egy alig másfél perces, kőkemény slamming riffelésből, ami inkább a nyakizmok bemelegítésére szolgál, mint valami különleges rituálé bevezetéseként. Teljes mértékben lefekteti az alapokat: egyszerű lesz itt minden, de hatásos. Erre kitűnő bizonyíték a Beyond The Grave, ahol a primitív groove-ok és a jól bejáratott robbanások hallatán már elégedetten csettinthetünk. A remek kezdésre is rátesz egy lapáttal a rá következő Mutation című 7 perces death metal himnusz, amire egyértelmű alapműként tekintenénk, ha néhány évtizeddel korábban szabadul a világra. Hossza ellenére kellően változatos, agresszív, egyetlen eleresztett gonosz kacajával horrorisztikus, merész lassulásaiban pedig remek időzítéssel enged el rövidebb gitárszólókat. Ez utóbbit igazán a gépiesebb, gyorsabb és egyben rövidebb Diseasedben kamatoztatják a kaotikus Slayer-iskola megidézésével, legalábbis oda-odaszúrt szólók terén. Nem véletlenül juthat eszünkbe a thrash horda, mivel a Macabre Butcheryben még több utalás akad menetelős témák révén a rokon műfajra, de azért a visszhangzó hörgések meggátolják, hogy a centikre félretolt koporsófedélen beszűrődő fényen kívül mást is érzékeljünk ebből a kapcsolatból. A lemez második felén ezen túl a rövid, hatásos robbanások mellett bizony a doomosabb témákon van a hangsúly: a címadóban még akadnak komolyabb váltások, de a Deprivation már csak a második felére mutat be energiadúsabb galoppozást a szinte végig súlyos bólogatások mellett. A csúcs persze a záró nyolcperces monstrum, a Demons’s Blood, ami először egészen kacifántos témákkal támadja meg nyakizmainkat, majd belelassul a nagy ürességbe egy már-már tradicionális doom riffel. Imádom.
Egy ilyen jó lemez, ilyen remek teljesítmény nem lehet a véletlen műve, úgyhogy gondolom sejtitek, a tagok nem az égből pottyantak ebbe a projektbe. A többség része volt az úgynevezett „Sydney Coven” nevű, belterjes metal körnek, ahol szoros barátságok mellett rengeteg közös zenei kinyilatkoztatás is született. A zenészek egyik bandából a másokba ugráltak, pusztán azért, hogy besegítsenek, ahol tudnak. A Backyard Mortuarynak így volt például szinte a testvérzenekara az Innsmouth, ahol a lovecrafti horror volt az alapatéma. Maga a Backyard Mortuary sem a megszűnés áldozata lett, hanem az átalakulásé. Akik a pörgést és durvulást kultiválták, azok összehozták a Horrisonous nevű death metal hordát, míg mások egyenesen a funeral death/doom irányába tettek lépéseket az Illimitable Dolor és a The Slow Death berkein belül (van, aki mindhárom csapatban megfordult már). Ezen felül kapcsolatba hozható velük a black metalos Pestilential Shadows, a Runespell, a Temple Nightside, vagy az egyszerűbb doomban gondolkodó, simán az egylemezes sorozatba is beilleszthető Crone. A zenészek közötti együttműködés, a közös célok tehát nem szűntek meg létezni, de a pályafutásukat jelképező tortából egy szeletkénél többet nem szántak erre a projektre.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
