Az élet forgataga bizony össze tudja úgy fújni a nehéz sötét fellegeit, hogy még a friss tavaszi napsugár sem tudja megvilágítani árnyakba borult lelkünket. Viszont, ami már többször kiutat mutatott ebből a beragadt, mozdíthatatlannak látszó plútói világból, az pedig a muzsika. Számomra ennek a mágikus, gyógyító ereje már sokszor segítségnek bizonyult, ahogy ezen esetben is, amikor megkaptam a The Circle Music jóvoltából május 21-én megjelenő Sylfaera the Fair címet viselő új Ataraxia nagylemez promo anyagát. Egyből szétváltak fölém tornyosuló, világosságot kizáró feketeség és elárasztott a remény, hogy a világban még ott pislákol a fény és egy másik út, még ha sokszor ezt olyan sűrű homály is fedi a dongok erélyében, hogy nagyon nehezen, találunk vissza rá, még is ott van!
Hihetetlen, de a közelgő kiadványban olasz neofolk, neoclassical együttesnek a harmincadik nagylemezét tisztelhetjük. Ez a mérföldkőnek számító kiadvány a 2024-es Centaurea és a 2022-es Pomegranate (The Chant of the Elementals) című trilógia, harmadik, grandiózus fináléja. A formáció megalakulásától kezdődően bőven túl mutatott egy hagyományos értelemben vett zenei produkció keretein. Az Ataraxia: filozófia, látásmód és éteri művészet megnyilvánulása. Erős vizuális képet fest meg a zenéjük, ami egy varázslatos, citrus és tenger illatú mediterrán színekben pompázva bűvöli el a hallgatót. Az elődéihez hasonlóan, új lemez kapcsán is egy összetett koncepciót ismerhetünk meg, aminek az ismertetésén érdemes végigmennünk, hogy teljesebb képet kapjunk az alkotásról.
A Sylfaera the Fair egy küldetést mesél el. Alapvetően egy fantasy alapokra helyezett történet, de természetesen sokkal többről van itt szó. Megjelenik benne a számmisztika (a teljesség igénye nélkül – a kilences, a ciklikusság lezáró száma. Lezár egy korszakot és átemel egy következő szintre. Egyben a legmagasabb szellemi szám is. Szellemi vezető száma, a Tarot kártya Remete lapját is ez a szám jelöli.), ősi filozófiai utalások és a fennkölt tiszta, szépség. A sztori öt szabad szellemű, harcos és művészről szól, akik, a négy alapvető őselem segítségével alkotják a mágikus 9-es számot, úgy döntenek, hogy szövetséget alkotnak és számos megpróbáltatással nézzenek szembe, hogy létrehozzák a Sylfaera királyságát. Egy mágikus eseményen saját tulajdonságaikat, tehetségüket, művészetüket, színeiket és szépségüket egyesítik, hogy létrehozzák a Zene tiszta királyságát. A Gyönyörű Sylfaerát.
Ami egy új, termettet dimenzió és zeni értelemben is egy új szférát képvisel a banda hihetetlen diszkográfiájában. Számomra szintén igencsak meglepő volt, hogy az Ataraxia több mint harminc éves fennállásuk után is képes nekem újat mutatni. Természetesen, nem rugaszkodik el túlzottan az általuk teremtett zenei összképtől, de még is egy friss és újdonságokkal teli produkciót hoztak létre, amit izgalmas területekre merészkedik. Északi, sötét és rituális folkzene szövedéke éppen úgy képviselteti magát, mint az éteri mediterrán atmoszféra. Hangszerelés tekintetében hallhatunk Gregorio Bellodi vendég muzsikus által megszólaltatott uilleann dudát, ír sípokat, a bodhran dob mély, rezonáns hangját, továbbá bouzouki is színesíti a repertoárt. A zenekar magját alkotó trió ismét elbűvöl minket a varázslatos zenei világával és az anyag hallgatása során gyakran feltettem magamnak a kérdést, hogy képesek ezt ennyi idő után is ilyen minőségben, lelkesedéssel és szívvel megtenni? Ezen felröppenő kérdéseimre pedig a válasz meg is érkezett, ez az őszinte és tiszta zene mágiája! Ami tíz tételen kerül bemutatásra. Minden számnak megvan a maga háttértörténete, inkább szereplője. Értelmezésem szerint ez az album tematikája köré épülő „Hold-rituáléban” részt vevő 9 alak egy-egy megjelenítése, amit tizedikként a Crowea foglal össze, aki egy görög nő, és akit a zene démonja szállta meg. Tulajdonságait Athéné, Artemisz és Perszephoné adományozta neki. Harcos, aki a zenei művészetek szétszórt szálait gyűjti össze a világ minden tájáról, és összehozza és alkímiájával hangokat anyaggá formálja és így terjeszti szét a világban.
Az albumindító Alabaster-re tekinthetünk egyfajta felvezetőként is. Hangsúlyos ritmusszekció, nagyzenekari betét és a duda egybe forrt varázsa egy lüktető, ritualisztikus atmoszférában mutatkozik be. A nóta az íj és a kürt hordozójáról szól, aki farkasok között él egy havas hegycsúcson és álmokon keresztül utazik a világokba, hol válaszok után kutat. Ő az, aki először csatlakozik a Szövetséghez, akik majd vele együtt élik át a teliholdas rituálét. A szerzemény hallgatása során már, ahogy már sokszor előtte, ismét lenyűgözött Francesca Nicoli vokál teljesítménye. Hihetetlen, hogy mindig meg tud lepni az énekhangjával, pedig már bőven több mint húsz éve kísérem a munkásságukat. A felvételen még közre működik Alessia Baraldi is, aki az énekszekciót erősíti. A következő dal a Breanwinn. Ezt tekinthetjük egy klasszikus értelemben vett Ataraxia dalnak. A fő dallamvezetés középkori szerzeményre hasonlító dallamvezetéssel operál, ami egy ősi és nemes lélekről szól, aki az üde olasz vidéken él. Kedveli a lakomákat, a zenét és a virágos mezőkön való heverészést. Valójában, a szívemből szól ez a karakter. Viszont nem időzhetünk sokat, mert a vár a többi útitárs megismerése.
Következik Alqua, aki szintén csatlakozott ehhez a sokszínű közösséghez, hogy varázslatával segítsen. Az ősi kelet földjeiről jött a hullámzó olasz dombok közé, ahol varázslatos ételeket készít a népének és ha éppen nem ezt teszi, akkor szeret a tenger hosszas nézelődésével eltölteni az idejét. Számomra az egyik legszebb tétele a lemeznek, A Saphir lemez hangulatára emlékeztető, a zenekartól jól megismert hagyományos keletű darab, annak minden mediterrán szépségével. Giovanni Pagliari billentyűs, olasz-módra operál a dallamvezetéssel, hogy a gyönyörű dallamok segítségével szinte már magunk előtt láthatjuk a szikrázó tengert és érezzük az arcunkba csapó langyos- sós szél illatát. A Sylfaera folytatja a sort, aki egyszerre papnő és metafizikai hely. Az alkímiai ősi művészetét gyakorló valósággá alakuló ideál. Engem egy kicsit a Kremastra nera lemez hangulatára emlékeztetett. 2021-ig a bandában játszó Riccardo Spaggiari ütős hiányát azért nem sínyli meg a produkció, de tény is való, hogy nagyon sokat hozzá tett a korábbi lemezek hangzásához az eredeti és igen változatos ütős szekció. Itt inkább súlyos, dohogó ütemeket hallhatunk, nem annyira egzotikus vibrálást, mint amit Riccardo játékával hozott be.
A „keltás” hangulattal tárulkozik fel az anyag és színek, virágok teremtő varázslója a Silvertine. A hölgy, aki egyszerre éjszakai állat formájában is képviseli magát és imádja üdítő zivatarokat – valljuk be, ebben az aszályban itt is elkéne a segítsége. Ezután megérkezünk Loona című tételhez, ahol maga a rituálé zajlik. Ahol ezek az ősi lelkek fizikai formát öltve egyedi energiájukat hozzák magukkal mind az egyéni növekedés, mind a kollektív megtapasztalás céljából. Ez az a hely, ahol a legfőbb varázslat megvalósul. Hibátlan módon leképződik ebből a gyönyörű szerzeményből. Lágy hullámzó dallamai hívják életre a teremtés és zene mágikus útját. A legmagasabb szintű szépség tárulkozik fel előttünk, ami egy középkori hangulatú szerzeménybe folyik át. A Llawarra, aki egy lantján kiválóan játszó lovagot mutat be, aki lekötelezett a zene iránt. Játékában világok csatornázódnak le. Számomra itt a Historiae lemez (vagy a Suenos első fejezete) zeneisége köszönt vissza. A középkori zenei világ a formáció zenéjének a szerves része, de itt olyan tisztán mutatja meg magát, ahogy rég nem hallottuk! Ennek különösen örültem, mert nagyon szerettem az Ataraxia-nak ezt a régi-zene behatásait.
Ezek után átevezünk az északi-tenger partvidékeire, ahol Muirrean él. Ez a teremtmény a romantikus áriák és finom technológia mestere. Fantaszmagorikus képeket alkot, amelyeket a körülötte lévő tengeri hangok ihletnek. Ez visszaköszön a dal hangszerelésében is. A Wind at Mount Elo című lemezzel bemutatkozó elektronikus ütemek, sample-k ebben a nótában is képviselik magukat. De ezek nem eklektikusan, nagyon hipnotikus módon szólalnak meg és hűen reprezentálják Muirrean tematikáját. Ojos Sagrados szintén egy lovag, aki a sivatagban él. Önzősége bukásba vitte és ennek nyomán elindult a megvilágosodás felé. (Ezen felül hatalma van macskává változni – talán ez a megvilágosodással járhat, nem tudom, de én imádtam, hogy ilyenre is kitértek!) Emellett nagy szépségű és értékű zeneműveket komponál. Ez is egy hagyományosabb értelemben vett szám, amit szintén átsző a középkori atmoszféra. Hősies és megrendítő szépségű alkotás. A lemezt végül a már említett Crowea zárja. Annyi szépséges pillanatot rejtett ez a lemez, hogy fel sem tudom sorolni, de ez a záró tétel ezeknek a csúcsa. A Lost Atlantis dicső pillanatai ugrottak be először. Mint ha ezer-és ezer év mitikus bölcsessége áradna ebből a fennkölt hangulatból. A billentyű témák, a harcias dobok és kórusok elképesztő összhatásban csúcsosodnak ki. Tökéletes befejezése ennek a hihetetlen műnek.
A Sylfaera the Fair egyértelműen ennek a trilógiának a legerősebb darabja. Noha az előző két album is levett a lábamról. Ha már egységként kezeli a zenekar, akkor kijelenthetjük, hogy nagyon erős három lemezről beszélhetünk, amikkel ismét nagy lendületet kapott banda. Ezeket megelőzően számomra voltak olyan lemezeik, amik csodálatosak voltak, de nem mentek annyira mélyre, mint ez a három album. Nem utolsó sorban említeném meg Nicolas Ramain által készített lemezborítót, ami szerintem a legjobbak egyike az együttes diszkográfiájában.
Elsőnek egy kicsit szokatlanul hatott, hogy egy fantasy-szerű történeten keresztül adják át a dalok üzenetét, de aztán teljesen elfogadtam, hogy miért ne működhetne ez egy friss koncepcióként? Valójában roppant mód működött is. Szerencsére a megjelenés időpontja is kiváló. Ez egy olyan zene, ami ontja magából a napfényt, a bölcsességet, tudást és a művészeteket. Kellemes üzeneteket hordoz a szereplők karakterén át, amiket érdemes lenne minden mű és anyagi világ hamis-fényű lámpása körül imbolygó embernek. Gondolok itt az egyszerű dolgok élvezetére, egyszerűen csak egy virágos mezőt, vagy tengert nézni, még ha az nem is termel pénzben kifejezhető hasznot, sokkal jobban fogja a a javunkat szolgálni. Pont tökéletes nyári muzsika. Nem tudom, hogy mire nyitják a következő fejezetüket. Van-e innét még tovább? De ahogy már annyiszor, most is bebizonyították, hogy bizony van és mindig képesek albumról-albumra elbűvölni. A személyes vágyam, hogy visszatérjenek egy igazán hagyományos Ataraxia lemezzel, amolyan mediterrán Odüsszeiához, mint ami a La malédiction d‘Ondine, Lost Atlantis vagy a Suenos volt. Ki tudja, de annyi biztos, hogy banda zenéje többről is van szól, mint, hogy muzsika egészében elbűvöl és éteri magasságokba emel!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
