Semmiképp ne kezdje el marcangolni tudatlansága miatt a lelkét, aki nincs tisztában a kanadai Sundecay zenekar közel 13 éves munkásságával, hiszen még azok sem ismerik igazán, akik már találkoztak velük ezen az idővonalon. Maradjunk annyiban, hogy ennek az egyik legfőbb oka, hogy a kapkodást még hírből sem ismerik, hiszen a most bemutatásra kerülő The Blood Lives Again című lemezük az első a sorban, feltéve ha lesz folytatása. Nem ritka az ilyen sziszifuszi zenekari szerveződés és alkotói hercehurca, a Sundecay esetében azonban teljes átalakulásról, paradigmaváltásról is beszélhetünk. Történt ugyanis, hogy két jóbarát, Brian Scott (gitár) és Rich Pauptit (ének) összeállt a brutális, technikás death metal révén a belekben fulladozó Mark Chandlerrel (gitár – Embodied Torment, Into The Ashes, Olamot, Scatology Secretion stb.), hogy a 70-es évek korai heavy metalját, pszichedelikus, doomos rockzenéjét játszották kikapcsolódásképp (Atomic Rooster, Sir Lord Baltimore, Iron Claw). Az évek során a közös zenélésből saját ötletek is keletkeztek, amelynek első állomása a 2014-es Bodies At The Frontier EP lett. Itt egy jammelős, stoneres, mégis elszállósan sötét zenét hallhatunk néhány dal keretében.
Ezt újabb négy év csend követte, mielőtt megérkezett a Gale című újabb EP-jük. Az érettebb, átgondoltabb dalszerzés mellett a produkciós vonulat is megváltozott, méghozzá annak a jelentős átalakulásnak köszönhetően, hogy a zenekarba becsatlakozott Derek Hoffman basszer. Hiába “késői érkező”, nem árt tudni róla, hogy magához ragadta a produceri teendőket és a csapatnak úgymond művészeti vezetőjévé vált a hangzás és a grafikai megvalósítás tekintetében is. Mindez nem véletlen, hiszen Hoffman egy kimondottan sikeresnek mondható karriert tudhat magáénak nemcsak a fémzenei keretek között. Több kiadónál megfordult, dolgozott együtt slágergyáros pop előadóval, alternatív zenekarokkal és munkássága révén több komoly díjat is bezsebelt már. A határozottsága a Gale esetében is felszínre hozta, amit a többiek a próbateremben azért fokozatosan csiszolgattak: egyértelműen letették a voksukat a doom metal mellett, amit ugyanakkor szabadon értelmezve, egyedi hangokkal fűszerezve kívánnak játszani. Zenéjükbe beszűrődik a sludge, a post-metal, egy minimális progresszió, de alapjaikban megőrzik a tradíciókat. Ha napjainkból kellene párhuzamba állítható csapatokat összeszednünk, akkor a Pallbearer, Khemmis, 40 Watt Sun környékén találnánk meg a biztos befutókat.
Akinek ez a lista a szívügye, az nagyjából tudja, mire számíthat: hosszú, lassan kibontakozó, de a végtelenségig csiszolt melankolikus tételek, mély érzelmekre hangolva, itt-ott a visszafogott tempó ellenére érdekes mozzanatokkal. A 43 perces anyag mindezt öt tételen keresztül szállítja azoknak a hallgatóknak, akik mindezt odafigyeléssel, átszellemüléssel fogadják be. Ez utóbbira tényleg szükség van, erre pedig akkor jöttem rá, amikor elsőre háttérzeneként akartam letudni az első körös ismerkedést a The Blood Lives Againnel. Éreztem, hogy amit hallok, az jó, de rövid időn belül zavarni kezdett, hogy nem tudok teljes egészében koncentrálni rá és a hangszórókat, a délutánt gyorsan leváltotta a fejhallgató és az esti nyugalmi állapot, ahol igazán érvényesülni tudott a banda produkciója. Mark és Brian Scott kettőse egészen súlyos gitárhangzást tettek le az asztalra. Már itt kiütközik a Sundecay egyediségre való törekvése, hiszen az egyértelmű Iommi iskola tananyagát valóban képesek az atmoszférateremtés irányába elmozdítani. A riffek hol azonnal hatnak, bólogatásra ingerelnek, időnként finoman kalandoznak, máskor pedig ködbe burkolózva, hipnotikus zajjá olvadva fejtik ki hatásukat. A gitárok nem a napfényt éltetik, nem a sötétséget szolgálják, hanem a kettő között lengedező függönyként funkcionálnak. Elsőre meglepett, hogy a profi producer mellett nem a csillogóan tiszta, polír hangzás lett a mérvadó: az egész produkcióra egy magába temetkező, fojtogató nyomás telepszik, ami hagyja rezonálni, mocskossá válni a sokszor egymást kergető hangszereket. Ebből nem marad ki Hoffman basszusjátéka és Julian Vardy stílushoz mérten szórakozató dobolása sem.
Itt van még nekünk Rich vokálja, ami szintén jól szól. Ugye az ének mindig egy kardinális probléma, ha minőségi doomról beszélünk, az aktuális Messiah vagy éppen Robert Lowe hiányt pedig minden zenekar igyekszik hatékonyan megoldani. A Sundecay egy kimondottan hatásos formát választott: Rich hangját meghagyták egy hűvös, rezzenéstelen hangsávban, ami sok esetben nagy kedvencemre, a német Mirror Of Deceptionra emlékeztet. Nincs brillírozás, hatalmas ugrások, dráma és hullámvasút, csak a kissé monoton, mégis hatásos szövegelés kiegészülve kórusban előadott, azonnal ható refrénekkel. Kiváló példa erre a lemezt nyitó doom sláger, a Here Comes The Wizard, aminek “tipikus” doom metalos címe mögött természetesen jóval több rejlik. Ahogy a zenében sem a könnyen kategorizálható vonalat erősíti a banda, úgy szövegvilág tekintetében sem egyensúlyozik a sárkányos, fantasztikus világok és a nihilista, depresszív irányzatok között, inkább a társadalomkritika és az emberi eszmerendszerek alkotják a legfőbb gondolatmeneteit. Terítékre kerül a zsarnokság, a korrupció, az illúzióktól megfosztott, megfásult átlagember, akit a születéstől a halálig tartó értelmetlenség rémképe kavar fel leginkább. A klasszikus doomra leginkább hajazó dalban a varázsló és a megjelenő hatalmas vihar a megvilágosodás és a lélekben születő felháborodás szinonimájaként értelmezhető.
Az utána érkező Silence Spoken teszi világossá a valódi mondanivalót földhözragadtabb megközelítésével és magasztosabb érzelmi világával. A kézzel fogható riffeket lebegő post-metal váltja gótikus mélabúval kombinálva, amit Rich teátrálisabb színezetű éneke biztosít. A dob sajátos lüktetése, a hullámmá változott gitárok az utóbbi két lemezén számomra hatalmasat játszó finn Hexvesselt is felidézték lelki szemeim előtt. Hatalmas váltással érkezik a címadó dal, ami nemcsak a legrövidebb a maga 6 percével, de a legpörgősebb is a lemezen. Egyszerű lüktetésével visszacsatol a proto-metal vonalra, míg torzított szólóival a modernebb megközelítést célozza meg. Ének tekintetében agresszívebb, főleg, ahol a húzósabb groove is megmutatja magát. Bivaly erős, szórakoztató dal, ami bőven indokot ad arra, hogy rendes doom metal zenekar módjára a kompenzáció szükségességét érezzék miatt.
Meg is érkezik az alászállási lehetőség a The Tyranny Rushes In bő 11 percében, amelyben a fifikásabb tradicionális riffek és a mélabús, epikus dallamokra épülő vokál válik az egyeduralkodóvá. Témája révén egyértelműen központi szerepet szántak a dalnak a lemez laza koncepciójában, de itt azért meg kell vallani, hogy kevesebb tartalommal látták el, mint amennyire a hossza alapján szüksége lett volna. Ha epikusság és monumentalitás, akkor nálam a záró Will Dusk Defy Dawn a befutó, ahol nyitottabbá válik Rich Pauptit hangja és mer nagyívű lenni, teljesen meggyőző módon. A zenészek számtalan más projektje, elfoglaltsága miatt nagyon lassan állt össze ez a lemez és nehéz megmondani, lesz-e valaha folytatása. Bemutatkozásnak nagyon erős, de akadnak benne meglepő hibák. Ilyen például a rengeteg tapasztalat mellett megjelenő időnkénti túljátszás, de én a hangzással sem voltam teljes egészében kibékülve. Hiába a neves producer, a maszatolás és a keményebb riffek közötti átmenet nálam egységesen tompa összképet eredményez. Gitárok tekintetében mindenképp több erőt és némi tisztulást tudnék elképzelni a jövőben az élvezhetőbb hallgatás érdekében. Ettől függetlenül ez egy bőven ajánlható lemez a stílus kedvelőinek.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
