A 90-es évek elején, a burjánzó thrash, death metal, a palackból kitörni készülő black metal mellett szinte láthatatlan ellenpólusként működött Európában a jó öreg doom metal, főleg, hogy országonként néhány zenekarnál többet nem is tudnánk felsorolni. A saját, szűkös körzetükben kialakult bandák pont ezért az elszigeteltség miatt tudtak a hagyományok megtartása mellett egyedi hangulatokat, irányvonalakat kialakítani maguknak, hiszen nem voltak velük szemben elvárások. Erre tökéletes példa egyik kedvenc csapatom, a német Mirror Of Deception, akik történetük első bő 10 évét töltötték a legmélyebb undergroundban, de úgy, hogy közben kialakították csak rájuk jellemző hangzásukat, identitásukat. Távol maradtak a műfajban népszerűvű vált okkultizmustól, függőségektől vagy éppen a filozófiai, teológiai kérdésektől, helyette a hétköznapi emberek mindennapi küzdelmeit ültették zenéjük és teljes felfogásuk középpontjába. Maguk is megküzdenek minden lemezért, hiszen nem a zenéből élnek. Mi sem mutatja ezt jobban, hogy előző, The Estuary című, mára a fülemben klasszikussá nemesedett anyaguk is már 8 éve jelent meg (az Orphans és a Magnets alapok a műfajban, az Immortalt pedig random szoktam dúdolgatni a mai napig…). A zenekartól megkapjuk a tipikus doom riffeket, a dallamos és fogós témákkal telepakolt éneket, de mégsem úgy, ahogy azt mondjuk egy Saint Vitus vagy Pentagram esetében. A Mirror Of Deception ugyanis a nyers megoldások helyett az atmoszférateremtés irányába kanyarodott el már igencsak korán.
Rétegzett gitárok, gótikus melankólia keveredik az alapító Jochen Fopp és Michael Siffermann játékában, utóbbi pedig az éneklés javarészét is magához ragadta már az első lemezük megjelenése után. Mellettük nagyon sokan cserélődtek, ahogy ez most is megtörtént (a friss anyagnál Pascal Schrade basszer és Uwe Kurz dobos segítette őket), de a lényeg, hogy ők a szürkeség tökéletes eminenciásai, sosem vált megkérdőjelezhetővé.
Amit viszont rajongóként ki tudok jelenteni az az, hogy minden lemezük másként üt. Attól függetlenül, hogy a slágergyáros, vagy a depresszív énjük kerekedik felül. A Foregone például végig folytogat, míg a Shards minden tétele bólogatásra ingerel. A 2010-es A Smouldering Fire a 70-es éveket is képes volt megidézni néhány rockosabb lüktetésével, míg a már említett The Estuary újabb slágergyűjteményként szolgált. Egy kicsit bíztam is ennek a fellángolásnak a folytatásában, de az azóta lecsengett járványhelyzet, a kiéleződő konfliktusok, puskaporos hordóvá váló világ nem ezt érdemli, hanem az apátiába és magányba süllyedést.
Innen érdemes megközelíteni a címében is beszédes Transience lemezt, melynek legfontosabb témája a mulandóság. A szokásosnak mondható, nihilista halálvágy ellenében azonban egészen más mozgatórugó áll a dalok mögött. A fő narratíva szerint mindennek vége van, legyen szó szerelemről, félelemről, fájdalomról és magáról az életről, ezért minden apró legyőzött akadálynak örülni kell, minden reggel szembe kell nézni a félelmeinkkel és megtenni, ami tőlünk a legjobban telik. Ez a pozitívba hajló, a megpróbáltatások ellenére is előre tekintő egzisztencializmus adja a Transience rendkívüli érzelmi gerincét. Bár az ihletet részben klasszikus irodalom, filmek és történelmi események szolgáltatták, a dalok mondanivalója húsbavágóan személyes, és egyenesen reflektál azokra az univerzális lélektani krízisekre, amikor az egyén szembesül a biztosnak hitt támaszpontok hirtelen összeomlásával. A szövegek célja az, hogy aki vevő rá, az megélje, saját kontextusába helyezve pedig ha ideiglenesen is, eggyé váljon vele. Imádtam a The Estuary azonnal ható tételeit és lassan egy hónap folyamatos hallgatás után bizony elkezdtem együtt lélegezni az új lemezzel is.
Maga a korong egyébként teljesen átlagosnak mondható szerkezetileg: összesen 7, “doomosan” hosszú tételből áll, amelyek összesen nem ugranak 43 perc fölé. Stílusában ez nem egy monolit, ami annak köszönhető, hogy a Mirror Of Deception a legjobban sikerült riffek végtelen ismételgetésének sem feltétlen híve, jobb kedvelik a már említett hangulatteremtést. Különösen nagyra tartom a bandában, hogy dalaikat a természetesség, gördülékenység járja át még a komoly pofonok közepette is, ennek pedig a dalszerzésen túl a mindig jól eltalált hangzás az oka.
Tökéletes példa erre a kényelmesen cammogó, időnként középtempóig merészkedő Death, Deliver Us. A gitárok által teremtett sűrű ködből gond nélkül emelkedik ki és különül el egy rövid gitárszóló, doromboló basszus vagy a figyelmet parancsoló, nem kuriózum, de ezerből kiszúrható vokál. A jól bevált kórusokon és Siffermann hangján még nem érezni az elmúlás hatásait, mert nagyon elemében van, szokás szerint megél minden egyes hangot. Ugyan korábban írtam, hogy nem támaszkodnak horrorisztikus témákra, ez a tétel mégis lazán kapcsolódik a zsánerhez, de pusztán irodalmi szempontból, hiszen Bram Stoker eredeti Drakula regényének egy fejezete alapján készült, néhol szó szerinti idézetekkel. Ez a rész nem más, mint a Demeter reménytelen sodródása a tengeren. Vérszívók nincsenek a dalban, de a már említett elkerülhetetlen végzet, az izoláció és kilátástalanság ott bujkál minden hangjában, főleg a refrénben, ami úgy nyaldos körbe fagyos rezzenéseivel, ahogy a hajó deszkáit a tajtékzó tenger.
A Currents jóval egyszerűbb és egyértelműbb utazásra invitál: egy barlang mélyében születő, hegyi patak felszínre törésének lehetünk fültanúi, átélhetjük büszke tündöklését, ahogy áttöri a kőzetet, talajt, majd utat vág magának az élet kiszámíthatatlan medrében. Növekedése, erősödése egyben végzetét is kijelöli: elérve az óceánt megszűnik létezni. Zenei szempontból is igazán érdekes: rengeteg magas hanggal és agresszívebb énekkel is találkozunk a dalban, miközben az egész felett ott lebeg egy különleges, kimondottan skandináv eredetű folk áramlat.
Nem marad meg a kiszámíthatóság terén a zenekarhoz mérten egész rövid Haven című darab sem, hiszen a csapat hosszú pályafutása során itt hallhatunk először extrém vokált egy Mirror Of Deception dalban. Persze nem öncélúan és nem is az erőszak kifejezése végett: a tiszta ének mellett megjelenő hörgés a koncepció része. A dal egy olyan állapotot kíván bemutatni, amikor a szavak már nem működnek, a kommunikáció a megszűnés határán lebeg, ekkor válunk ösztönössé, állatiassá. Dallamoknak eddig sem voltunk híján, de a lemez közepén található Slow Winds még ezekre is rátesz egy lapáttal. Itt megint nem a sláger dominál, hanem a lassan bőrünk alá kúszó, tiszteletet parancsoló érzelmek. Maga a dal egy kettős állapotot kíván bemutatni: az extázist, amit egy cél elérése, egy hegy megmászása okoz, valamint azt a döbbenetet, mikor ráébredünk a csúcson, hogy milyen parányiak és sebezhetők vagyunk. Nem véletlen, hogy a dal Jochen Fopp alpesi élményeiből született egyik régebbi demójából nőtte ki magát és az sem, hogy ez a szerzemény volt az első, ami a lemez megszületéséhez vezetett.
Az egyik leghosszabb dal, a Consumed követi a sorban és ezúttal a hossz egyenes arányban áll a reménytelenséggel és súllyal is. Rég nem hallottam ennyire nyomasztó darabot a zenekartól, lassú vonaglásában az önpusztítás kontollálhatatlanságát mutatja be a tűz tombolásán keresztül, majd egy hosszú, szívfájdító instrumentális merengésben csúcsosodik ki. A dalszöveg azért most is hagy egy kis menekülőutat: a mindent elemésztő lángok után egy dolog megmarad számunkra, a remény parazsa. Fogósság tekintetében talán a The Sands tekint vissza az előző korongra a leghatározottabban. A 6 és fél perces darab rendkívül masszív, feszes témákkal zúdul ránk, miközben az ének az érzelmek legszélesebb skáláját mutatja be. Igazi gyöngyszem, nehéz lesz idén hasonlóba belefutni.
Nem tartozik az egyszerű megfejtések közé a lemezt záró, hét perc feletti Meander sem, aminek akusztikus zenei megoldásai, post-metalos álmodozásai és az ezekbe rendszerint berobbanó riffjei mögött egy történelmi esemény húzódik meg, amit a zenekar szépen ráhúz a mi életünkre is. A szövegben megjelenik a Németország területén fekvő Tollense folyó, ami manapság békésen kanyarog, de a késő bronzkorban a völgye helyszínéül szolgált az egyik legelső hatalmas méretű vérfürdőnek, amit Európában tártak fel a régészek. Több ezer harcos maradványát temette el a természet évszázadokon, évezredeken keresztül, mint valami sötét titkot. Az átfedés a fő koncepcióval egyértelmű: az idő és a természet ugyan elrejtheti a múlt sebeit, de az erőszak, a trauma mindig képes áttörni a felszínt és visszatérni a jelenbe.
Amikor a Transience “belepottyant” a promós postaládába, első körben kiugrottam a bőrömből, mivel egy fülbetegség miatt hetekig nem tudtam rendesen zenét hallgatni és megörültem, hogy ezzel térhetek vissza, de már első hallgatásra világossá vált, hogy ez nem egy ajándékcsomag, amit ujjongva kibontunk és a meglepetés pillanatnyi örömének megélése után a sarokba hajítunk. Ezt a lemezt forgatni kell, megérteni kell, érezni kell ahhoz, hogy működjön, úgyhogy az általam fogyasztott zenékhez gyakran mellékelt használati útmutatót most sem hagyom ki: kell hozzá a megfelelő hangulat, időpont és affinitás, különben nem fog tetszeni. Nekem ezek most összejöttek és nem akarok úgy járni vele, mint az elődjével (8.5-ös azonnali pontozás, mert nem emlékeztetett a Shards zsenialitására, majd rövid időn belül azon vettem észre magam, hogy nem tudom félretenni), úgyhogy kap egy kövér 9-est, mert a hörgést ebben a zenei környezetben én még így is rendszeridegennek éreztem…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
