Mindig érdekes feladat magyar lemezről írni, leginkább azért, mert a hazaiak jóval többet foglalkoznak egy elcseszett kritikával, mint mondjuk egy chilei black/death csapat, vagy egy dél-koreai brutal death horda. Ennek megfelelően igyekeztem érzékenyen nekiugrani az Assur friss lemezének, mert önmagában rengeteg érdekességet rejt magában az anyag, ahol nem sok hely marad a találgatásoknak és a különféle teóriagyártásoknak, mivel egy ronda köhellyel élve a projekt „nem árul zsákbamacskát”. Érdemes körözni felette, mint varjaknak a szántóföldi finomságok felett, de igazán fogára valót az fog találni magának, aki tisztában van azzal, mire kell számítania.
A legfontosabb információ az, hogy az Assur a mindenes Thomas Khrul számtalan projektjének egyike (Disztraktor, Eonian Tenebris, Funebre, Nocrul stb.), aki már az ezredforduló környékén már elkezdte „összegyűjteni” azokat a pátoszosabb, dallamosabb zenei ötleteket, mely az aktuális formációk fekete fém tengerébe nem fértek bele feltétlenül. Ezek az elképzelések egészen 2005-ig formálódtak, különösebb szellemi váz nélkül, melyeket végül a Baskíria dalnoka, Rajna Péter adott hozzá a dalokhoz. A mitológia, megjelenés, koncepció teljessé tette a zenei alapokat és meg is született 2006-ban a bemutatkozásuk Kőtestbe zárva címmel. Ezeket még pár kisebb kiadvány követte, de mivel az Assur sosem volt elsődleges, valamint az élet sem állt meg körülöttük, a közös munka háttérbe szorult, de nem merült feledésbe. A fiókokban megint elkezdtek gyűlni azok az ötletek, melyekből újra egy sajátos anyag születhet. A nemrég megjelent Vörös fellegek felett zenei anyaga konkrétan már 2010 környékén létezett Khrul bevallása szerint, ám a sors csak 2020 környékén kínálta fel ismét a lehetőséget ezek hasznosítására. Aztán jött egy világjárvány, de a két zenész fejében már megindult az igény az Assur feltámasztására. A régi felvételek felett eljárt az idő, így a Khrul a teljes anyagot újrarögzítette 2025-ben, hogy aztán ezév tavaszára ismét ránk szabadítsák pogány, ősi, epikus eszmefuttatásaikat egy pofás borító alá rejtve.
A pogány jelzőt érdemes komolyan venni, mert az alkotók szerint más címkét nem is nagyon érdmes hozzáragasztani a produkcióhoz. Mítoszok, varázslatok, évezredeken átívelő sikolyok fürdőznek meg az egészen jóleső, nagyívű dallamok tengerében, amit a modernebb hozzáállás és az újrarögzítés tett valóban ütőssé. Fontos megjegyeznem azt, ami miatt nekem első sorban tetszett a kiadvány, hogy a Vörös fellegek felett nem vérzik el ott, ahol sok más zenekar igen: a pátosz, az emelkedett hangulat nem válik giccsessé, sem depresszívvé, végig megtartja mélyen melankolikus, büszke mivoltát. A tételek nem válnak agresszívvé, nem rombolni és pusztítani akarnak, sokkal inkább felépíteni bennünk egy képet, egy érzést, egy vágyat. Hiába az eltelt évek, szerintem ez a recept a fémzenei repertoárban, ha jól van elkészítve, igazán időtlen csemegének tekinthető. Tudom, vannak, akik szeretik, ha a kamrában hagyott szalonna nem csak avas lesz, de szó szerint meg is rohad, úgyhogy a lo-fi, esetleg retró anyagban reménykedő varjakat már el is hessegethetjük…
A zenén túl tehát önálló élettel bír a szöveg és a koncepció, hiszen a lemez vissza-visszakacsint még az elődjére is. Rajna Péter dalai és a magyar nyelv nagyon jól passzolnak a grandiózus, itt-ott monoton, máshol gitárszólókkal megtámogatott alapokhoz. Olyan varjak is akadnak, akiknek nem jön be a magyar nyelv extrém köntösben, szerencsére én nem az ő táborukat erősítem. Viszont a fanyalgás okát meg tudom érteni: kifejezetten kevés produkció érkezik jó szövegekkel és megfelelő minőségben a színtéren. Nem nulla, de évente alig pár kiadvány. Ettől függetlenül ez nem a nyelv hibája, hiszen a magyar szavak ritmikája, a mássalhangzók pattogása teljességgel hitelesek tudnak lenni, ha jó az előadó és itt ebben most nincs hiba. Külön élvezet felfedezni minden zegzugát, mint például a kő motívumának metamorfózisát a játékidő alatt. A kezdeti fagyos börtöntől a gyász szimbóluma válik, melyet a bosszúvágy alakít majd izzó ritualisztikus edénnyé, hogy kihűlve emlékművé avanzsáljon. Nem tudom, mennyire volt tudatos a dolog, de nálam működött.
A (sajnos) meglehetősen rövid, alig 33 perces, 7 dalos utazást a Kőtestbe zárva rövid felvezetője nyitja, nem felesleges intróként, hanem rögtön a húrok közé csapva. Felvázolja az alapokat: a múlt szellemei szólnak hozzánk, akiknek fizikai testét ugyan elpusztították, de hangjuk elnémíthatatlan. Ennek a darabnak az ékköve Mithat Can Albayrak heavy metalos gitárszólója, akárcsak a rá következő Az elfeledett erdőnek. Mithat sem új felfedezett: korábban már szerepelt vendégként Khrul korábbi projektjeiben is. De térjünk vissza az erdőbe, amit elfelejtettek, benne a tragédiákat és kárhozott lelkeket soha el nem engedő sírkövekkel. Péter vokálja kinyílik: a károgás, suttogás, narrálás, death metal közelibb hörgés dinamikus változását figyelhetjük meg úgy, hogy mindig a megfelelő nyomatékot adja a dalszövegnek. Ugyanez vonatkozik a háttérre, hiszen a középtempós, menetelős dal azonnal robban, amikor elhangzik, hogy „Jeges szél hasít az égen át, feltépve a túlvilág kapuját.” Itt-ott nagyobb hangsúlyt kapnak a billentyűk is, végül ismét érkezik Mithat, hogy az időközben doomos cammogássá szelídült tempót egy bivaly szólóval emelje fel az égig. Erős darab, de a legjobban sikerült tételek ezután érkeznek.
Személyes kedvencemmé vált a Lélektükör ösvény, amely az élet és halál közötti lebegést zenésíti meg kellemes zongorafutamokkal, fagyosabb gitártémákkal és nagyon jól eltalált dobokkal, melyek úgy lüktetnek, mint az utolsó adag kibuggyanó vér a nyaki ütőérből. Misztikumból sincs hiány, be is ugrott róla szokás szerinte egy filmes kép: amikor a fiatal Christopher Walken a 83-as Agyhalál című film végén rövid ideig látja, mi vár ránk a halál pillanatában. Ezen a vonalon halad tovább a Lelkek tánca is, hasonlóan változatos, de agresszívebb formában. Itt egyértelmű az erőszakos halál, ami szörnyűségével képes időben és térben nyomot hagyni. A halottaknak azonban nem a fény dukál, hanem egy teljesen ismeretlen dimenzió, ahol örök a sötétség. Ide utazhatunk el a címadó tételben. A dühödt lelkek azonban előbb-utóbb bosszúszomjasan térnek vissza hozzánk, ami az Ősi varázslatban jelenik meg. Ha a visszatérők a vörössé váló fellegekben gyülekeznek és a sámánisztikus hitvilágban gondolkodunk, akkor érzékelhetjük, hogy nemcsak a dal, de az egész lemez egyfajta felmentést, megkövetést ad azoknak, akiket a keresztény vallás juttatott máglyára, kínzott halálra, vagy lehetetlenített el annyira, hogy csak a biztos vég jusson neki osztályrészül. A pogány világra emlékeztetnek minket a dalban feltűnő állatok is: a sólyom, a farkas, a szarvas és a mitológiai sárkány.
Végül a leghosszabb tétel, az Ahol az ég és föld összeér zárja a sort. Katartikus, tágas epilógusként funkcionál a dal. A középpontban álló Világfa motívuma körül a zene fokozatosan megnyugszik, kinyílik a tér. A kősólyom széttárja szárnyait. A csillagos lepel alatt vágtató farkasfalka képével a mitologikus utazás méltóságteljesen véget ér. Elcsendesedik a vihar.
Igen, nagyon kevésnek érzem ezt a 33 percet. A hangulat bőven megérdemelne hosszabb tételeket, de az is tény, hogy legalább üresjáratokkal, felesleges körítésekkel nem kell bajlódnunk a Vörös fellegek felett hallgatásakor. A remény azonban mégiscsak felcsillan a Khrul dalokhoz mellékelt néhány sorában, mely szerint az Assurnak azóta is bőven rögzített témákat, melyek akár két lemezre is elegendők lehetnek, úgyhogy nyugodtan számíthatunk több aktívitásra a projekttől a jövőben.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
